Szívből szólok

– Aztán fogadjatok szót Mamának, két hét múlva jövünk – így búcsúzik el édesanyám az autó letekert ablakán keresztül, majd gyorsan elkezdi visszatekerni. Én nyelem a könnyeket, szólni nem tudok, csak bólogatok, integetek. Édesapám még dudál egy rövidet, mintegy elköszönve Berekeresztúrtól, és nélkülünk indulnak a Nyárádmentéről haza, Gyergyóba. Mi csak állunk mezítláb a porban, a nap már vörösre perzselte az orrunkat. Felnézek az öt évvel idősebb bátyámra. Lackó nem sír. Csak néz az autó után, hunyorog. Tudja, hogy úgysem látnak már minket, de azért integet ő is, amíg a porfelhő végigvonul a hosszú, egyenes úton, és eltűnik a kanyarban.

Július közepe van, szombat délután, Berekeresztúr magába fordult, hallgat. A központnak nevezett útkereszteződésben fáradtan húzza ki magát két öreg gesztenyefa. Az egyiken félig letépett és összefirkált plakát, amin Jehova tanúi hirdetik, hogy hamarosan eljön Isten királysága. Az út szélén kombájn és traktor pihen. Az a liba csapat, amelyik egész nap olyan harsányan gágogott a sánc szélén és néha felrepült, most csak egy nagy fehér folt a traktor árnyékában. Arrébb vörös téglákból rakott kicsi bakterház, az ablakát betörték, a fedele rohad.

Nézek jobbra, nézek balra, sehol egy lélek az utcán. Kicsit távolabb Lackó már egy két méter hosszú ostorral csattogtat. Egy pásztor fonta neki. Nekem nincs ostorom. Nekem csak kukoricacsőből készült hajasbabám van, de azzal még csattogtatni sem lehet, tépelődök magamban. Ezt a végtelennek tűnő pillanatot használja ki az a szürke légy, amelyik váratlanul a nyakamba csíp. Odacsapok, a ujjaimon vér kenődik szét. Duzzogva futok be az utcáról az udvarra, nagyot csapódik utánam a zöld vaskapu. Kiülök a lila kerti iszalaggal körbefutott teraszra, feltámasztom a fejemet, és azon gondolkozom, hogy mégis mit fogok én itt csinálni két hétig.

Mama reggel óta a kertben kapál. Csak főzni és enni jön elő. Vagy akkor, ha valamelyik szomszéd megjelenik egy flakonnal, és hátra kiált a kertbe, hogy “nem adna egy kis bort, Jolán ángyó?” Olyankor Mama ledobja a kapát, előjön, leakasztja a slagot a szegről, lemegy a pincébe, meghúzza a hordót, és teletölti a flakont. Van úgy, hogy rögtön kifizetik, de legtöbbször azt mondják, szüretkor ledolgozzák. Mama ezt feljegyzi egy kicsi kockás füzetbe, majd visszamegy kapálni.

De ezen a forró júliusi délutánon, mielőtt újból lehajolna a kapáért, Mamának szemet szúr, hogy tétlenül üldögélek a muskátlik között. “És a bátyád is csak semmiskedik egész nap azzal az ostorral”, mondja. Nem baj, én adok munkát nektek, mondja.

Bemegyünk hárman a nyári konyhába, végigmegyünk az első kamrán, így jutunk be a második, kisebbik kamrába. Itt kolbászok, szalonnák lógnak a plafonból, a sarokban nagy zsírosbödön, itt tartjuk a hurkatöltőt is. A padló teljesen be van terítve almával. Úgy tele van, hogy kettőt nem lehet lépni. Vannak szép almák és ütődött almák, egy csomó már rohadni kezdett. Mama hoz két nagy kék, műanyag hordót, és azt mondja, ezekbe szedjük fel a rossz almákat. Hangsúlyozza, hogy CSAKIS a rosszakat, mert a jókból nem főzünk pálinkát. Azzal ott hagy minket, visszamegy a kertbe.

Lackóval leguggolunk, szedegetjük a rohadt almát, sóhajtozunk. A jókból közben elrágunk egyet-egyet. Én egy legyet hessegtetek, ami mindegyre az orromat csiklintja. Lackónak elzsibbad a lába, feláll, mozgatja. Azt mondja, ez a hordó irtó lassan telik. Így holnapra sem leszünk kész. Sokkal gyorsabban menne, ha nem válogatnánk annyit, hanem csak szednénk, ami a kezünkbe kerül. Rakjunk mindenféle almát a hordóba, és csak a tetejére tegyünk rosszakat. Így hamarabb kész leszünk és mehetünk az erdőre UFÓ nyomokat keresni. Mert ő úgy tudja, hogy errefelé járnak ufók. Ettől a tervtől mindketten új erőre kapunk. Úgy járnak a kezeink, mint a cséphadaró. A két hordó pillanatok alatt megtelik, nagyon vigyázunk, hogy a tetejére csakis a legrosszabb almák kerüljenek. Kifutunk a kicsi kamrából, bekiáltunk Mamának a kertbe, hogy már kész is vagyunk, és most megyünk az erdőbe ufó nyomokat keresni. Ő felnéz a nagy szalmakalapja alól, forgatja a fejét, nem szól egy szót sem.

Amikor két óra múlva hazajövünk, Mama már a konyhában tésztát gyúr. Már az udvarról látom a vészjóslóan szigorú szájat, arcot. Remélem, nem jött rá a turpisságra, drukkolok magamban. Izzad a tenyerem, amikor belépünk a konyhába. Nézem, hogy Mama is izzad, de ő attól, hogy tiszta erőből gyúrja, lisztezi, pofozza a tésztát. Az óra nagyon hangosan kattog a falon. Látom, hogy a plafonból lelógó ragadós légyfogón egy légy még küzd az életéért.

“Csókolom”, köszönünk hangosan Mamának. Én halkan megkérdezem, mit segíthetek. Erre Mama felnéz, az arca nagyon vörös, a homlokát összeráncolja, a szemei nagyon kicsik lesznek. És hirtelen kitör, mint egy vulkán, amiben évezredek óta gyűlt a láva.

“Azt hiszitek, hogy nagyanyátok vak? Hát ennyit sem lehet rátok bízni? Ti városiak azt sem tudjátok, mi az, hogy dolgozni. De itt falun nem lehet lustálkodni, mint otthon a blokkban! Itt mindig van mit csinálni, és én meg is fogom nektek tanítani!” Majd heves karlendítésekkel visszaterel minket a kicsi kamrába, ahol már vár ránk a két üres hordó. “És most szedjétek tele a két hordót még egyszer, de nehogy egy jó almát is meglássak bennük.”

Ég, forr az arcom, ahogy visszakullogunk a kicsi kamrába. A következő két órát ott töltjük a kolbászok, zsírosbödönök, almák között kuporogva. A hordók nagyon lassan telnek, de végül megtelnek. Mi pedig ezen a nyáron tanuljuk meg, hogy milyen az igazi munka, de azt is, hogy milyen az igazi játék.