Szívből szólok

Valamikor, sok évvel ezelőtt egy fülledt buszon utaztam a román tengerpart felé. Annyira tele volt a busz, hogy az egyik utasnak nem jutott hely, ezért a sofőr neki egy kis, kinyithatós tábori széket nyitott ki, hogy azon foglaljon helyet, míg a tengerpartra érünk. Kicsit örültem, hogy nem nekem kell ott ülni. Én az ablak mellett ültem és befalazva éreztem magam, mint általában távolsági buszokon.

Mivel aludni nem tudtam, az elhaladó tájat néztem és emlékszem, rácsodálkoztam, milyen hirtelen megváltozik az építészeti stílus, ahogy elhagyjuk a Kárpátokat. De leszállt az este, a társaság elhalkult, a táj is elsötétült, ezért a másik irányba fordultam. Ott felfedeztem, hogy az egyik utas fáradt arcvonásai milyen tisztán visszatükröződnek a busz ablakán. Tíz-tizenöt percig néztem azt a nőt, ahogy az utcalámpák mindegyre megvilágították az arcát, ahogy még ficánkoltak a szemgolyói egy ideig, de a szemhéjai egyre nehezebbek lettek, ásított, már csak alig-alig nyitotta résre a szemeit, míg végül teljesen megadta magát az álomnak.

Aztán évekkel később egy tokiói metrón ugyanígy figyeltem, ahogy az a szemüveges, halántékán őszülő japán üzletember lassan az aktatáskájára ejti a fejét, vagy egy akárhová tartó Wizzair gépen, ahogy az olasz nagymama elszendereg a keresztrejtvény fölött, és mindig arra gondoltam, hogy szerintem ez a legjobb az utazásban: idegeneket látni az elalvás pillanatában, amikor mindenki, de mindenki ismerős, közeli, tiszta, és olyan törékeny, hogy legszívesebben betakargatnám egy meleg pokróccal.