Szívből szólok

Tíz éve ilyenkor Erasmusos diák voltam egy távoli, bájos és hallgatag városban. Tipikus Grimm legszebb meséinek helyszíne volt. Mesélték, hogy még Holle anyó is járt ott, vagy legalábbis a fiú, aki világgá ment, hogy megtanuljon félni. Volt ott minden, ami kell, park, középkori várkastély égbe futó csigalépcsővel, kéttornyú evangélikus templom, csörgedező patak és pici főtér, ahol az ember egy ékszeres dobozban érezhette magát. De ezzel én akkor nem sokat foglalkoztam, annyira lefoglalta a lelkemet a Kolozsvár-honvágyam. Emlékszem, a határidőnaplóm legutolsó oldalán levő Románia térképet néztem, és a szemem automatikusan a Kolozsvárt jelölő pontot kereste. Amikor megtaláltam, olyan dolgok jutottak eszembe, mint a 27-es busz útvonala 30 fokban, a villamos nyikorgó hangja a Horea úton, a muskátlik a Szamos-hídon, a barátaim, akik értik a vicceimet… Furcsa volt, hogy ez mind ott tud lenni egyetlen kicsi pontban egy A4-es méretű térképen, és egy pillanatra hülyeségnek találtam az egész térképesdit. Minek kellenek térképek, ha úgysem mondják el egy helyről, amit ott érezni lehet? Aztán eltelt az Erasmus-félév, és utána még gyorsan tíz év. Ma, ha térkép közelébe kerülök, azt a távoli, bájos, hallgatag kisvárost is automatikusan megkeresem rajta, ahol valamikor Holle anyó is járt. Vagy legalábbis a fiú, aki világgá ment, hogy megtanuljon félni.