Szívből szólok

Székelyföldön gyakran látni régi, árván maradt házikókat. Roskadozó falak, lehullott cserepek, és az udvaron nyakig érő fű jelzik, hogy legalább ötven éve nem járt ott senki. Gyermekkoromban ilyen házak láttán mindig kíváncsian kérdeztem a felnőtteket: “Itt vajon ki lakik?” Mire ők: “Senki. Innen kihaltak.” Egészen addig csak a dinókról hallottam, hogy kihaltak. De emberek? A saját házaikból? Akkor úgy tűnt, az ember a saját házából csak valami véletlen tragédia folytán halhat ki, mondjuk egy gázrobbanás által, ami egyszerre tünteti el az egész családot. És ez általában olyanokkal történik meg, akiket mi nem is ismerünk, csak úgy halljuk a hírt valakitől, aki hallotta valaki mástól. Sokáig ebben a hitben éltem, míg egy hideg tavaszi napon, 2021-ben, a semmiből rájöttem, hogy megtörtént velünk is. Nem gázrobbanás volt. Csak az idő szólt, de az nagyot. Olyanokat repített ki a házukból, akiket szerettünk. Kiszakította őket a pihe-puha fotelből, a piros pöttyös nyári köntösből is. Maradtak utánuk ilyen-olyan semmiségek. Edények, evőeszközök, sosem használt magyar igazolvány, papírfecni egy üzenettel: “Elmentem megnézni a pityókát.” És maradtak utánuk pici, néma terek. Síri csendbe burkolózott a veranda, a talpalatnyi konyha, a kamra. Hallgat már a házikó, mint a nagypénteki harang. Az idő szépen eljátszotta nekünk a pusztulás színházát, gondoltam azon a hideg tavaszi napon, és éreztem, hogy ennek a darabnak már én is része, szereplője vagyok.