Szívből szólok

Minden év márciusában megígérem magamnak, hogy ezt a tavaszt nem fogom hagyni csak úgy elillanni, mint az előzőket. Idén nyáron nem fogok arra ébredni, hogy basszus, már érik a barack, pedig csak most volt Húsvét, és még csak észre sem vettem az orgonavirágzást, és, és, és.

Legyenek ilyen felismerései másnak, én ennél okosabb leszek.

Először is: idén tavasszal minden reggel korán kiugrom az ágyból és olyan hévvel tépem hátra a szobám ablakát, mint akinek az élete múlik a következő lélegzetvételen. Miután kiszabadítottam magamat, derékig belehajolok a tavaszi reggelbe, úgy, hogy a nagylábujjam alig érje a földet, jó mélyen beszívom a friss, hűvös levegőt, és csak hallgatom, ahogy a fekete rigó szomszédunk előadja legújabb dalát a szemközti fenyő legfelső ágán.

És ha már sikerült előbányászni ezt az elmosódott képet abból az egymillió zsáknyi, albumba sohasem rendeződő fényképhalomból, akkor most behunyom a szemem, hogy jobban lássam, mi is történik igazából azon a márciusi reggelen köztem és az életet adó oxigén között.

Jöhet?

Biztos?

Még kiléphetsz.

Megnyomod az X-et. Jobb sarok, fent.

Sétálj egy kört inkább. Többet érsz vele. Komolyan.

Na jó, te akartad.

Szóval.

Behunyom a szemem, és látom a pici oxigénatomot, ahogy engem néz, és élete nagy kalandjára készül. Izgatottan fel-alá repdes az ablakom előtt, izzad a tenyere, mint nekem szokott, miután becsatolom az övet és jó mélyen belecsúszok a repülőgép ülésébe. Egész életében erre a napra várt, és a pici oxigénszívében most egyszerre tör fel a világ összes érzése: a félelem az elmúlástól, a hála az orgonavirágzásért, az öröm, hogy végre beteljesíti a küldetését, a kíváncsiság, hogy vajon mi vár rá az út végén, és még valami, amit még csak körülírni sem tudna, de úgy érzi, valami köze van az élet örök körforgásához.

Mielőtt belélegezném, és örökre eltűnne a véremben, a pici oxigénatom még egyszer visszanéz a városra. Egy gyors kézmozdulattal elbúcsúzik a fáktól, a bogaraktól, a madaraktól, háztetőktől, a domboktól, jó volt itt élni veletek, suttogja magában. Majd, még mielőtt kigördülne egy oxigénkönnycsepp, megtörölgeti a pici oxigénszemét, és egy határozott mozdulattal fejest ugrik a gégecsövembe.

Tisztára mossa a hörgőimet, ahogy áthalad rajtuk, majd beáramlik a tüdőmbe, és ott valami olyant lát, amiről eddig csak hírből hallott.

Mennyi nehéz, szürke, füstös, kilélegezetlen levegő, mintha ebben a tüdőben még mindig december lenne. Csoda, hogy még él, gondolja. Akkor copfba köti a hosszú, fekete haját, feltűri az ingujját, felhúzza az egyszer használatos gumikesztyűjét, és elkezdi a tavaszi nagytakarítást. Nagy átéléssel takarítja ki a két tüdőlebeny milló pici, szűk járatát, letörli a port, kisepri a macskaszőrt, kimeszeli a felfüstölt érfalakat, jól átsikálja a léghólyagocskákat.

Amikor végzett, boldogan összecsapja a két kezét—mennyi munka van egy tüdőben—majd jó messzire dobja a takarító felszerelést, hasra veti magát a legközelebbi vörösvértesten, és evezni kezd a szívem bal kamrája felé.

Vérvörös ég alatt ringatózik a vérvörös hullámokon, az egyre közeledő szívdobogás ritmusára. Mintha a nyílt óceánon lenne, valahol Oahu szigetének északi partjainál. Perzsel a nap, lobog a haja a szélben. Élvezi, ahogy mindegyre arcába spriccol a vér. Fel sem tűnik neki, hogy egyre gyorsabban halad. Csak akkor kezd el remegni a pici oxigénteste, amikor észreveszi, hogy egyre magasabbra csapnak alatta a hullámok, és az a távoli dobolás is egyre hangosabb és hangosabb lesz, mintha egy törzsi szertartásra érkezne, aminek ő a díszvendége.

Akkor összeszedi minden bátorságát. Négykézláb áll a vörösvértesten, erősen szorítja a két szélét. Most ne bénázd el, jó? Meg tudod csinálni. Elvégre ez a dolgod. Erre születtél és kész, mantrázza magában. Akkor megfeszíti a lábizmait, feláll, kiegyensúlyozza magát a vörösvértesten, és egy hirtelen mozdulattal ellöki magát a hullámon. Minden idegszála megfeszül, a szívdobogás megsüketíti, és teljesen elnyomja a gondolatait, ahogy végül megérkezik szívem bal kamrájába.

Ott ugrik egy fejest, a hátára fekszik, és hagyja, hogy a ritmusra áramló vér elringassa. Mindent elfelejt, amit eddig tudott, látott, hallott. Eltűnnek a fák, a bogarak, a madarak, a háztetők, a dombok, az egész oxigén lét szertefoszlik, mintha sosem létezett volna. Egyedül a végtelen szabadság érzése marad meg, ahogy szétáramlik a testemben és feltölt élettel.

Akkor kinyitom a szemem. A fekete rigó a szemközti fa legfelső ágán épp az éneke végére ért. Mélyen meghajol, és egy könnyed mozdulattal felröppen. Még egy utolsót szippantok a hűvös, reggeli levegőből. És azon csodálkozom, hogy is éltem túl a telet egyáltalán.