Szomorú pillanataim mindig ugyanarra a gondolkodáshibára vezethetők vissza: hogy a helyzet, amiben épp vagyok, a MOST, már biztos, hogy örökre így marad. De semmi nem marad örökre úgy, ahogy van, legjobb példa erre az a pelenka, ami 2020 óta egy villanyvezetéken lógott, egy gyógyszertár előtt, Gyergyóban.
Egy télen figyeltem fel rá, amikor még javában maszkban jártunk, és az emberek azon vitatkoztak, hogy a vírussal akarnak-e megölni minket a háttérhatalmak, vagy inkább az oltással. Ebben a pattanásig feszült időszakban történt, hogy valamilyen belső sugallatra az ég felé emeltem a tekintetemet, és megpillantottam a pelenkát, ahogy ott lógott fent, egyedül, magasról leszarva a mi kovidos világunkat. Első pillantásra a “kényszerleszállás” szó jutott eszembe róla. Erről a szóról pedig egy Szilágyi Domokos verseskötet, ami mindig ott volt a nagyszobánk könyvespolcán, a lemezjátszó fölött.
Bevallom, sokáig nagyon idegesített a pelenka. Miért lóg az út fölött, hol élünk, vegyék le, stb. De aztán teltek az évszakok. Eldobtuk a maszkot, nyíltak az orgonák, a macskák nyolcat kölykeztek, jöttek-mentek a gólyák, lehavazott, elment a hó, megint lehavazott, szóval csak kapkodtam a fejemet, hogy így telik el az élet. Míg végül idén, egy márciusi napon azt vettem észre, hogy a pelenka milyen gyönyörűen beleillik a tájba. Én is meglepődtem magamon.
Nem túl fehér, hogy elüssön a tömbházak színétől. De nem is annyira szürke még, hogy az zavaró lenne egy pelenkán. Tehát olyan pont jó színe van. De miért is fogom vissza magam, kimondom kerek perec, tudja meg a világ: arra gondoltam, hogy tökéletes színe van a pelenkának. Sőt, nem csak színre, de minden tekintetben tökéletesnek kezdtem látni a pelenkát. Úgy kezdtem érezni, hogy ő már hozzá tartozik a városhoz, mint a piac, a kőkereszt, vagy a Békény pataka. Évszaktól, napszaktól, hangulattól függetlenül mindig ott van a dróton, ha esik az eső, kétszeresére duzzad, ha süt a nap, egész kicsire összemegy. Egyszersmind lehet számítani a pelenkára, itt marad velünk örökre, míg a világ és két nap.
De az elmúlt napokban tomboló vihar alapjaiban rengette meg az örökkévalóságról alkotott képemet, vagy legalábbis azt, ami a dróton fityegő dolgokat illeti. Ugyanaz a szél vihette el a pelenkát is, ami fenyőfákat csavart ki a helyükről, ugyanis nincs már a régi, megszokott helyén. Eleinte rosszul esett a hiánya. De aztán arra gondoltam, hogy talán új tájakra vágyott, talán csak ráült egy eszét vesztett szélre, és elrepült egy másik székely kisváros villanydrótjára, hogy ott is a biztonságot, ideig-óráig az örökkévalóságot hirdesse.
Szívből szólok 
Hozzászólás