Napra pontosan ma 18 éve kezdtem írni ezt a blogot. Nem mondom, hogy olyan, mintha tegnap lett volna. Inkább pontosan olyan, mintha 18 éve lett volna. Két új élmény hatására kezdtem blogolni.
Az egyik élmény egy azóta kedves ismerősömnek, Márknak a blogja volt. Véletlenül találtam rá Az Álmodó Kriptája című blogra. Beleolvastam, és megtetszett, ahogy szőtte a mondatokat. Aztán tovább olvastam, és egyre jobban tetszettek a témák, amikről írt. Aztán naponta többször is megnyitottam, mert csodáltam, ahogy Márk elmesélt egy őszi sétát a Városligetben, ahogy sárga leveleket gyűjtött és dobott a postaládákba, egy álmot, vagy egy utazást Pápa és Budapest között. Csak annyit tudtam róla, hogy Pápán nőtt fel, Budapesten az Ajtósi Dürer sori kollégiumban lakik, mongol-tibeti szakos egyetemista, és, hogy olyan őt olvasni, mint belépni egy mesébe.
A másik hatás Kosztolányi és az Esti Kornél volt. Tizenkettedik osztályos voltam, és az irodalomtanárnőnk abban a félévben mindenkinek találomra kiosztott egy fontos művet a magyar irodalomból, amit aztán el kellett olvasni és a kitűzött időponton bemutatni az osztálynak. Én aznap hallottam először az Esti Kornél nevet. Kikölcsönöztem a könyvtárból, hazavittem, vacsora után olvasni kezdtem, és már az első két oldalon ugyanazt a lelkesedést éreztem, mint a Márk blogját olvasva. Esti Kornél beszippantott, minden érdekelt, ami vele történt, mindenhova vele akartam menni, az ő szemein keresztül akartam látni a világot.
A két élmény – a Márk blogja és Kosztolányi Esti Kornélja – azért volt akkora hatással rám akkor, 18 évesen, mert banális, mindennapi helyzeteket nagyítottak fel, hoztak közel, és írtak róluk úgy, mintha csodák lettek volna. Én is olyan akartam lenni, aki ezeket a csodákat észreveszi, átéli, és ráadásul még szépen le is tudja írni.
Akkoriban naponta többször megnyitottam ezt a blogot. Beleírtam ezt-azt, napi gondolatokat. Végigkísért a középiskola utolsó évén. Nem tudom, hogy a blog miatt, vagy mert a 18 az egy olyan életkor, hogy az ember mindennek nagy jelentőséget tulajdonít, de akkor nekem minden gondolat fontosnak tűnt. Minden apróságot meg akartam figyelni: hogy süt be a nap az osztályunk ablakán, merre fújja a szél a leveleket, mit érzek, amikor vastag, szürke felhő borítja be a várost. Aztán este leültem és, mint aki aranyat mos a folyóparton, elmeséltem ezeket az apróságokat. Nem úgy, mint Márk vagy Kosztolányi, hanem csak úgy, ahogy tudtam. Nekem ez volt a legszebb a blogírásban.
Ma pontosan kétszer annyi idős vagyok, mint akkor voltam, amikor az első bejegyzést írtam. De ma is úgy gondolom, hogy minden gondolat fontos és lejegyzendő, akár blogban, akár csak egy noteszben, és az a bizonyos aranymosás sosem elpazarolt idő.
Szívből szólok 
Hozzászólás