Szívből szólok

Összeszámoltam: eddig összesen 11-szer költöztem. De hova? Miért? És mit éreztem ott? Ebben a megszokottnál kicsit hosszabb bejegyzésben utánajárok.

Kolozsvár

A legelső költözést szerintem sosem felejti el az ember. Az nekem 2006 október elsejére, egy szép, napsütötte vasárnapra esett. Vénasszonyok nyara volt, az emberek még rövidnadrágban, az asszonyok ruhában jártak, amikor a szüleim (f)elköltöztettek Kolozsvárra.

Miután felcipeltük az utolsó zsákot is, szemrevételeztük a lakást, mind a két szobáját, konyháját és fürdőjét, és láttuk, hogy ez jó, a forgalmas Horea út szélén búcsúztunk el egymástól. Villamos csörömpölt végig az úton. Az a régi, rozoga 101-es, ha ismered. Csak két elegáns, fekete napszemüveges öregasszony utazott rajta. Az ablak mellett ülő néni felemelte a kezét, és a sok aranygyűrűn megcsillant az októberi nap sugara. Felém mutatott és mondott valamit a mellette ülő hölgynek. Én oldalra billentettem a fejemet, így néztük egymást, míg a villamos elhaladt. Biztos színházba mennek, vagy az operába, esetleg kaviáros krémlevest szürcsölgetni egy helyi luxusétteremben, gondoltam, akkor még nem is sejtve, hogy a színház és az opera pont az ellenkező irányba vannak. Tehát így utólag szinte biztos, hogy a kaviáros krémleves volt a helyes tipp, de ezt már sosem fogjuk tudni kideríteni.

Az viszont hamar kiderült, hogy alig ment el, máris hiányzik édesanyám. Erre gondoltam, miután becsaptam magam mögött a 35-ös házszám alatti nagy vasajtót, és könnyeimet törölgetve lassan lépkedtem fel a kopott, százéves lépcsőkön a második emeletre, életem első albérletébe. Itt egy évet laktam és főleg a zongora maradt meg az emlékeimben, de a magas szobákat, falakat, és ajtókat is nehéz feledni. Az itt töltött évem alatt gyakran jutottak eszembe a régi magyar filmek, gyakran gondoltam arra, hogy pont olyan lakásban lakok, ahol a harmincas években azokat a jó komédiákat forgatták. (Ez a Szűcs nem a mi szűcsünk, satöbbi.)

Aztán, ehhez a lakáshoz még társítok olyan érzéseket is, amiket az ember (már ha olyan szorongó-kötődő lelki alkatot dob neki a gép, mint nekem) az első egyetemi évében szokott érezni. De kis szerencsével a rákövetkező években levedli ezeket magáról. Ilyen például a honvágy. Vagy az, amikor egy otthon töltött hétvége után menni kell a vonatra, de nagyon nem akar menni. Vagy, hogy már ott van az állomáson, de annyira tele van a vonat, hogy egy megjegyzést nem lehetne elejteni rajta, ezért boldogan elnapolja a visszautazást Kolozsvárra. És ide társítom azokat az éjszaka 3 órás frusztrációkat is, amikor a taxis, bár látja, hogy megszakadok a sok cókmóktól, mégis van bőr a képén azt mondani, hogy nem visz el, mert csak egy kilóméterre lakok, menjek gyalog.

Még több Kolozsvár

Az ezután következő kolozsvári költözéseket már nem tartom ilyen pontosan számon. Mindenesetre annyira belejöttem, hogy utána minden egyetemi év végén albérletet váltottam. Nem emlékszem, hogy mikor miért, de sejtem, hogy minden évben volt egy nagyon nyomós ok rá, például az, hogy nem volt a lakásban úgynevezett csentrála (központi fűtés). Szerencsére ezek a költözések mindig a Dónáth út környékén történtek, tehát két-három évig nem kellett lemondani a májusi orgonaillatról, gyakran hallhattam magyar beszédet, és reggelenként tudtam álmosan bámulni a Szamost, miközben az a régi, zöld 27-es busz bezötykölődött a Horea útig.

Most talán azt gondolod, hogy azok nem is számítanak költözésnek. Elvégre a városnegyed egyik végéből a másikba, vagy egyik utcából a másikba átcuccolni nem olyan nagy dolog. De nekem azok is nagy, mondjuk ki, lélekfelforgató költözésnek számítottak. Elvégre minden szeptemberben meg kellett szokni valami újat. Például azt, hogy a lépcsőházban terjengő, mindennapos káposzta szagot felváltja egy másik, például sült kolbász szaga. Nem mintha bármelyikkel baj lenne, de meg kell szokni. Vagy, hogy reggel teljesen más irányba kell futni a buszra, mint előző évben. Vagy, hogy másfajta hangok szűrődnek át a szomszédtól. Volt egy félév, amikor minden hajnalban azon gondolkoztam, hogy honnan jön ez a lift hang, amikor nincs is lift a tömbházban. Egy hajnalban aztán, úgy 4 és 5 óra között, miközben csendben füleltem az ágyamban és próbáltam megfejteni a hang eredetét, hirtelen megvilágosodtam: nem lift ez, csak varrógépcsattogás. Ettől a felismeréstől valamiért azonnal szimpatikus lett az a titokzatos, hajnalban varró szomszéd, akit egyébként soha nem láttam.

Utolsó előtti évben búcsút intettük a Szamosnak, az orgonáknak, és szó szerint leköltöztünk Kolozsvár térképéről. Még most is emlékszem arra a fájó érzésre. Úgy éreztem magam, mint akinek bekötötték a szemét, elvitték a világvégére, ott szöges bakanccsal kirugdosták az autóból, és mire lekaptam volna a sálat a szememről, már ott is hagytak a híd alatt. Merthogy szinte tényleg egy híd alá költöztünk. Úgy éreztem, hogy ott, a Fabricii utca 123 szám alatt minden és mindenki, aki fontos volt Kolozsváron, hirtelen nagyon távoli és elérhetetlen lett. Az agyam elhitette velem, hogy egyedül maradtam. De ez a kezdeti idegenség-érzés legfeljebb egy órát, ha tartott, mert hamar rájöttem: minden és mindenki, aki fontos Kolozsváron, pont ott lakik velem együtt, annak a háznak valamelyik szobájában, aki pedig nem ott lakik, azt a 36-os busszal tíz perc alatt elérhetem. (Ekkor már vérprofi voltam buszozásban.)

Utolsó kolozsvári félévemben gondoltam, beköltözök egy bentlakásba. Ez se maradjon ki az életemből. Sosem terveztem bentlakásba költözni, de az utolsó félévvel már úgy voltam, hogy ha kell, leülöm a vécén. (De jó, hogy ezt azért mégsem kellett.) Az adminisztratív részéről nagyon homályosan dereng egy kép, elvégre itt már valamikor 2010-ben járunk, tehát kerek-perec 14 éve: legalább ötszázan állunk egy pici, sötét folyosón, alig kapunk levegőt, egymás lábát tapossuk, és azért gyűltünk itt össze ilyen szép számban, mert egy nagyon pici üvegablak nagyon pici kivágott résén be kell diktálni egy nagyon frusztrált nőnek, hogy kivel szeretnénk egy szobában lakni.

Hát kivel? Passz. Fogalmam sem volt, valakivel, bárkivel, úgysem ismerek senkit. Már teljesen belenyugodtam, hogy ismeretlenekkel fogok együtt lakni, amikor észrevettem, hogy egy régi udvarhelyi ismerős áll mellettem, akit 2006-ban egy törökországi kiránduláson ismertem meg. Társultunk hát Katával, és még találtunk egy harmadikat is magunk mellé, akinek pont úgy kattogott az agya, mint a miénk. Hárman laktunk egy félévet az Economica 2-es épület 901-es szobájában. Mi maradt meg leginkább innen? A vörösborozások. A karaoke-estek. És, hogy a román szomszédok puliszkát esznek eperlekvárral a közös konyhában.

Kolozsvárról 2011 január 31-én költöztem el párnástól, paplanostól, teafőző kannástól. Aznap hideg volt és én szomorú voltam, mert ekkorra már nagyon megszerettem az utcáit, házait és Kolozsvár fölött az eget. Ugyanakkor tudtam már, hogy hol lesz a következő megálló, és emlékszem az izgalommal vegyülő örömre és várakozásra is, amit akkor éreztem. (Ez németül csak egy szó: Vorfreude.)

A költözések ezen a ponton kezdtek komolyodni. (Egyébként mi a költözés mértékegysége? Dobozok? Kilóméter? Országhatárok? Válaszokat privát üzenetben várok.) Szerintem elég jó mértékegység lehet például az, hogy hányféle és fajta újdonságot kell megszokni az új helyen. Mondjuk, ha olyan helyre költözöl, ahol csak egy új nyelvjárást kell megszokni, annak a költözésnek a komolysága egy 1-től 10-ig terjedő skálán lenne mondjuk 2. Ha olyan helyre költözöl, ahol egy teljesen más nyelvet kell megtanulni, az ugyanezen a skálán egy 6-os lenne. Ha viszont a nyelv is új, és még a bal oldali közlekedést is meg kell tanulni, akkor az már egy jó 9-es. Számomra a következő években az egyik ilyen újdonság, amit meg kellett szokni, az volt, hogy már nem járhattam haza minden második hétvégén. Vagy, hogy nem magyarul meséltem el, hogy milyen volt a hétvégém. Vagy, hogy teljesen normális volt, hogy oroszokkal és brazilokkal járok délutánonként tollasozni.

Schmalkalden, Németország

Ez egy külföldön töltött félév volt, ahová magammal vittem a paplanomat és párnácskámat (a teafőző kanna otthon maradt). Ide a testvérem vitt el autóval, 2011 március 27-én.

Schmalkalden egy kisváros Németország közepén, Thüringen tartományban. Tipikus helyszíne Grimm legszebb meséinek. Mesélték, hogy még Holle anyó is járt ott, és a fiú, aki világgá ment, hogy megtanuljon félni. Volt ott minden, ami kell: park, középkori várkastély égbe futó csigalépcsővel, kéttornyú evangélikus templom, csörgedező patak és pici főtér, ahol az ember egy ékszeres dobozban érezhette magát. Miután a testvéremmel közösen megállapítottuk, hogy ebben a békés városkában biztosan nem fognak elrabolni, esetleg egy sötét utcában leszúrni, elbúcsúztunk, és egyedül maradtam.

Mivel csak hétfőn kaptam kézhez a kulcsot a bentlakás-szobámhoz, ezért az első éjszakát egy motelben töltöttem. Borzasztó nyugtalanul aludtam. Nagyon kemény volt az ágy, a párna is, és az egész berendezés olyan idegesítően barokkos volt, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha Johann Sebastian Bach kidugja a fejét a fürdőszobából. De nem ezért aludtam rosszul. Hanem, mert szétizgultam a fejemet a másnap miatt. Milyen lesz az első nap? Kikkel fogok találkozni? Hogy fogok bemutatkozni? Miket fogok mesélni magamról? Emlékszem, csak néztem az órát, hogy már éjjel három van, és nagyon kéne aludni már, de nem jött álom a szememre. Akkor eszembe jutott édesanyám. Nagyon erősen rá koncentráltam, elképzeltem, hogy ott alszik velem, elalvás előtt hagyogat, hogy másnap mit, hogy csináljunk, mondja a vicceket, nagyokat kacagunk. A módszer hatott. Sikerült elaludni, és ráadásul még vele is álmodtam, amiért külön hálás voltam a Jóistennek másnap reggel, miközben a sajtos-sonkás omlettemet eszegettem. (Azóta is, ha valami miatt nem tudok elaludni, mindig anyukámra gondolok, ajánlom másnak is, aki jóban van/volt az anyukájával.)

Ebben a német kisvárosban ugyancsak bentlakásban laktam, tehát nem is volt akkora hülyeség tartani egy főpróbát Kolozsváron. Hatodik emelet, szép konyha, fürdő, központi fűtés, három szoba, az egyik az enyém volt, a másik kettőben két szőke, még hozzám képest is nagyon csendes kelet-német lány lakott. A szobám viszonylag kicsi volt, de pont elfért benne egy ágy, asztal, szék, és egy szekrény. A legjobb része a nagy ablak volt. Ez az ablak egy erdőre nyílt, ahol egy kicsi patak csörgedezett. Neve is volt a pataknak: Asbach. Az ágyam pont az ablak alatt volt, ezért nyári estéken mindig nyitva hagytam, sokat néztem a csillagokat innen, szerettem, ahogy a hűvös levegő átjárta a szobámat és patakcsörgedezésre aludhattam el.

Valamiért erről a félévről nem maradtak tanulással, illetve órahallgatással kapcsolatos emlékeim. Csak olyanok, hogy tollasozunk Stuttgartban, felmászunk a tévétoronyba Berlinben, pizzázunk Münchenben, és sütit eszünk Amsterdamban. Innen ezeket viszem magammal, meg persze a jó és humoros embereket. Vagy és nélkül.

Ismét Gyergyó

És máris itt vagyunk 2011 őszén. Hogy elrepültek az évek, nem? Úgy érzem, most van itt a pillanat, hogy hirtelen jelenidőre váltsak és úgy meséljem tovább. (Kis töprengés, hogy ez mennyire lesz macerás, nem érdekel, ám legyen.)

Csomafalván megérett az alma, szedjük kosárba. A fák is nagyon hullatják a leveleiket, gereblyézzük kisebb halmokba, majd nagyobbakba, komposzt lesz belőlük a vetemény földjére. Minden jó, végre itthon vagyok, ahol ismerős a nyelv- és észjárás. Ismerősek a szomszédok, az utcák, a járda betonjába ragadt lábnyomok, a néni a boltban, és az itthoni közlekedési stílus sem rejteget meglepetéseket számomra.

Még nem is keresek munkát, de ő már keres engem. Életem első munkahelye megtalál engem. Interjúzik velem, felveszem, bár mást képzeltem el. Mondják, hogy amikor életed első munkanapján végzel, és kilépsz az ajtón, aznap már a nyugdíjas korba lépsz be. Tehát olyan hamar eltelik. Ezt a turpisságot már első nap érzem a zsigereimben, és megijedek. Aznap délután és utána még sokáig nagyon félek, hogy az életemnek, ahogyan eddig ismertem, végleg vége. Egyébként viszont: van saját forgószékem, íróasztalom, számítógépem. Még zenét is hallgathatok. Ha megcsörren a telefon, románul kell beleszólni, esetleg németül és angolul beszélni, írni a külföldi kliensekkel. A munkatársak kedvesek, szinte mindig jó hangulatban telik az ebédszünet.

Munka után, hétvégén legtöbbször a Szent Anna kápolnánál vagyok. Azelőtt soha annyiszor nem jártam ki oda, mint ebben az időszakban. Egyszer még az éjszaka közepén is kimegyünk Eszterrel teliholdat nézni. Eszter szép tüzet rak, én gitározok, nem szépen, csak ahogy tudok (azóta is se).

Úgy érzem, most kellene örvendezni, hogy újra itthon vagyok, a városban, ahová úgy visszahúzott a szívem a rideg kolozsvári lakásokból. Most kellene engedni azokat a bizonyos gyökereket le a földbe, hogy törjenek át mindenféle talajréteget, kússzanak egyre mélyebbre, olyan mélyre, hogy többé semmilyen égszakadás-földindulás ne tudja kiszakítani őket innen. De nem akarnak lennebb menni. Már lent vannak 18 méter mélyen, és nem értik, miért kellene ennél mélyebbre menni. Én is értetlenül állok a jelenség előtt. Miért van az, hogy minden ismerős, de mégsem olyan semmi, mint 2006-ban?

Katicabogarakat kezdek festeni a szobám falára. A bal alsó sarokban megszületik a katicabogár, és a jobb felső sarok felé kanyarogva metamorfondírozik, hogy akkor most merre tovább? Piros legyen vagy narancssárga? Hány pöttyös legyen? Mindenesetre szépen pirulgat és pöttyösödik, ahogy igyekszik fel a szobám falán, míg végül, felérve a sarokba kinyitja a szárnyait és elrepül.

Leonding, Ausztria

Leonding egy kisváros Felső-Ausztriában, és olyan nyugis, hogy néha már falunak érzi az ember. Ide 2012 augusztusában érkezem, épp egy nappal azután, hogy betöltöm a 25-öt. Úgy költözök ide, hogy nem is ide akarok költözni. Átmeneti megoldás. Csak egy pihenő, egy megálló, ahol gyorsan pisilsz, veszel egy vizet, valami sós ropit, és már indulsz is tovább a cél felé. A célomról ekkor nekem csak nagyon halvány elképzeléseim vannak, csak annyit tudok róla, hogy köze van ahhoz a félévhez az Asbach nevű patak partján. Mintha azt a félévet akarnám meghosszabbítani, ugyanazokkal az emberekkel, lehetőleg ugyanolyan felelősségmentesen és felhőtlenül, de ez csak most tudatosul bennem, miközben ezt írom. (Nahát.)

Szerintem a helyek (nagyvárosok, kisvárosok, municípiumok, satöbbi) érzik, hogy szeretek-e velük, bennük létezni, vagy sem. Láthatatlan csápjaikkal ki szokták tapogatni a grádicsokat a lelkemen. Olyan dolgokra figyelnek, hogy például nyitott szemmel járok-e az utcáikon, vagy lehajtott fejjel, a cipőmet nézve. Hogy a házakat kíváncsian nézem-e, elolvasom-e a kapuba vésett neveket és évszámokat. Észreveszem-e a madárfészkeket. Ha látják, hogy megvan a nyitottság bennem, akkor nagyon hamar befogadnak, igyekeznek a legjobb arcukat mutatni, és minden jóval elkényeztetnek.

A fent említett kisváros csápjai egy félévig minden nap végigtapogattak engem, de nyitottságot nem találtak. Mondhatni, engem sem találtak, mert nem voltam ott. Gondolatban máshol jártam, így a madárfészkeket is nagyon nehezen vettem észre. (Észrevétlenül kiestem a jelenidőből, pedig nagyon figyeltem rá, hogy benne maradjak. Filozofálgatás a jelenidő megrontója.)

De akkor mikor is érkeztem meg Leondingba? Kicsit később. 2013 január 31-én reggel minden tiszta jég, alig lehet közlekedni, a cipőmet bámulva baktatok, és valaki a semmiből hangosan rám köszön: MORGEN!! Erről az esetről többet nem is mondanék, csak annyit, hogy én ettől a morgentől számolom az ide való megérkezésemet, illetve azt az érzést, hogy én itt köszönöm, jól vagyok, és nincs ellenemre itt hosszabb időt eltölteni. Van az úgy néha, hogy nem akkor érkezel meg, amikor ténylegesen oda érsz valahova, hanem amikor ott valaki észrevesz téged. (Idézetgyűjtős olvasóim figyelmébe!)

Innentől kezdve csak szuperlatívuszokban tudok beszélni költözéseim történetének eme állomásáról. Végre elkezdtem nyitott szemmel járni. Kíváncsian néztem a házakat, elolvastam a kapuba vésett neveket, évszámokat, és én is bevéstem a magamét. Tökéletesre fejlesztettem azon képességemet, amivel meg tudom állítani az idő múlását. Figyeltem például, ahogy rügyet bontanak a fák és minden nap feljegyeztem, hogy mennyit nőttek a levelek. Felfedeztem, hogy elképesztő meditatív hatása van annak, ha nagyon közelről és hosszan figyelek egy falevelet (az ereket benne). De nem csak a fákat, a madárfészkeket is észrevettem, és saját fészket is raktam egy másik, ide tévedt vándormadárral. (Kicsit elhúzom a csőrömet ettől a mondattól.) Kerek lett az életem. Csordultig volt a lelkem. És, ha ez még nem lenne önmagában is tiszta havaj: itt is megtaláltam a jó és humoros embereket. De olyan gyanúsan pozitív ez a bekezdés, hogy azt hiszem, újraolvasom.

Újraolvastam. Kurvára elszálltnak tűnök magamnak. Ennyire azért mégsem lehetett jó, ugye? De akkor mi igaz belőle, és mi az, amit csak az agyam színez ki, a 120 darabos színes ceruza készletével? Mert szó mi szó, itt is gyakran váltogatták egymást az évszakok. Például novembertől februárig nagyon szürke és rideg tud lenni Felső-Ausztria. Itt is voltak hangulatingadozásaim, nem beszélve a sírásaimról, úgy munkában a vécén, mint munka után (nem vécén). A fejem is sokszor fájt, de az mondjuk mindenhol. Mégis, ha valaki megkérdezné tőlem, milyen volt, Kata, az életed, 2013-tól 2020-ig? Hát, mint egy hét évig tartó tavasz, olyan volt. És ezt is most kellett megtudjam, ettől a szövegtől, ami már tényleg elkezdte írni önmagát. Én már csak a zárójelekkel szöszmötölök. (To do: hét év tavaszért ma este hálát adni!)

Aztán eljött az az ominózus 2020-as év, ami tudom, hogy sokaknak felért egy lobotómiával. Hálás lehetek, hogy nem ért nagy veszteség akkor. Egészségesen átvészeltem, nem szűnt meg a munkahelyem, nem szenvedtem hiányt semmiben. Sőt, gazdagodtam, lásd még: kenyérsütés, kötelező reggeli séta, csinálj akármit otthonról címszavak. És az volt vala az az év, amikor a fészek egyik vándormadara (nem árulom el, melyik) csapkodott kicsit a szárnyaival és azt mondta az ő madárnyelvén: Indulhatunk, itt már tudjuk, milyen. (Az értő halló olvasó ebből kitalálhatja, hogy a muzikálisabbik madárról van szó.)

És megint Gyergyó

Sejtettem, hogy ide érkezvén a mesélésben, a szöveget író titokzatos erő ici-picit meg fog torpanni, elhagyják a szavak és úgy két-három hónapra jegeli az egészet, mielőtt ismét nekiugrik. Tévedtem, nem kellett három hónap. De miért van az, kérdezném most valaki okostól, hogy míg az ősrégi emlékek olyan könnyedén folynak ki az ujjakból, mint hegyi forrásból a friss víz, a közelebbiekről még két értelmes gondolatot is nehéz egymás mellé tenni, nemhogy történetet kerekíteni belőlük. Teszek egy próbát azért.

Kis gyergyói hazaköltözéstörténet, távirati stílustalanságban: lakásvásárlás még Ausztriából, a kanapéról. Fél életünk sok segítséggel való felhordása a negyedik emeletre. Lakás: príma. A lépcsőházat látva, illetve a szomszéd cigiszünete után szagolva: rémület. (Az átzuhanás: megterhelő. A változás szűk száján átcsúszni: horzsolás.)

De ezt hamar elfeledtették más, súlyosabb dolgok. Például a mamával való kommunikáció (hiánya). Hozzá már régebb beköltözött Alzheimer, és tudtuk, hogy az utolsó hónapok következnek. 2021 január harmadika: a küszöbön állva, kezét tördelve benéz a saját konyhájába (utoljára, de ekkor ezt még nem tudjuk), majd kérdőn visszapillant rám: kinek a háza ez, és miért vagyunk itt? Másnap hajnalban elesik, combnyaktörés, innen már csak két hét. Első héten még rémült, nem érti, miért nem tud felállni. A szomszéd szobában dolgozom, közben tízpercenként elismételem neki ugyanazt: hol van ő, hol van eltörve neki, mikor jön anyám, satöbbi. Második héten már semmit nem kell elismételni. Igaz, etetni, itatni is alig. Január 17-én este fogom a kezét, amikor utoljára vesz egy mély levegőt. Mama elmegy, marad az üres szoba, maradnak a tárgyak, vizespohár, kopott hajpánt, egy füzet, benne vérnyomásnapló az elmúlt tíz évről—és marad az itt hagyott dolgok csendje.

Közvetlenül utána kezdődik és nagyon sokáig velem marad az érzés, hogy bárcsak lecserélhetném a mostot a 25 évvel ezelőttre. Gyergyóban állandó érzés: ez a mostani Gyergyó, a mostani ház Csomafalván, és benne a mostani én, ezek csak valami béna, műanyag, kínai utánzatai a múltnak. Fent szorít, lent rövid a szára. Nem érdekel, mivel és hogyan, de vigyetek vissza oda, ahol még minden eredeti, a játszótér a világ, a másik blokk játszótere már külföld; ahol semmit nem tudok, csak ezt-azt sejtek, és az pont elég. (Elég.)

Mi jut még eszembe erről az állomásról? Hát például az, hogy befogadtunk egy öklömnyi fekete macskát. Az útszélen üldögélt a macska. Nézte, hogy mi merre hány méter. Számolta, hogy hány óra két hét. Igazából nem tűnt elveszettnek, sőt, mintha aznap indult volna élete nagy kalandjára. Úgy is volt. Mint kiderült, neki mi voltunk a nagykönyvben megírva, és nekünk ő. Szerencsés egybeesés! Különös ismertetőjele, hogy roppant szívesen tekeredik az ember nyaka köré. Pont, mint egy pihe-puha, meleg, kötött sál. Kivéve, hogy ez a sál szuszog. És nyávog, és rendszeresen pisil és szarik is.

Aztán még: a találkozások jó és humoros emberekkel a múltból, akiket életem történetének előző állomásain csak ritkán láthattam, velük időt csak hébe-hóba (nyáron hébe, télen hóba) tölthettem. Velük a séták és a kirándulások. Velük kapcsolatban egy állandó kérdés bennem: mi lenne más, ha mindig is itt lettem volna? Kísért, minden utcasarkon rám támad egy fura hűtlenség-érzés, amit nem tudok lerázni magamról. A felettes énem vádol azért a legutóbbi elköltözésért (micsoda viselkedés ez, Kata!), heti száz körmöst lekever nekem fa vonalzóval, és bármennyire kérem a bocsánatot, hajthatatlan marad. Nincs bocsánat.

De térjünk vissza a madarakra! Mert ugye az sem mellékes, hogy amíg az összes előző költözésemben egyedül voltam, én döntöttem, és csak saját magamra figyelhettem és magamért feleltem, itt már van egy másik égi vándor is. Neki is vannak szempontjai.

És megint Ausztria

Ha zenész lennék, és ez a hosszúra nyúlt blog egy három és fél perces, könnyed dalocska lenne, most kezdődhetne a befejezés (Ausklang). De hogy oldjam meg az Ausklangot? Lassan kezdjen elhalkulni a szám? Vagy csak játsszam el még tizenötször a refrént, hirtelen csapjam le, oszt jól van? Ezen a ponton még egyrészt fogalmam sincs róla, másrészt nem is forszíroznám egyiket sem. Érjen véget a dal, ahogy akar. Oldja meg a szöveg a saját problémáját.

2023 október 28-án landolunk ismét a már fent említett osztrák kisvárosban. Pontosan ugyanazért ide, amiért korábban innen el: mert itt már tudjuk, milyen. És itt jön a csavar a történetben. Mert az igazság az, hogy már rég nem olyan, amilyennek tudjuk. Panta rhei, minden változik, kétszer ugyanabba a folyóba, satöbbi. (Csillag születik helyett tetszettem volna inkább az ókori görög bölcseket tanulmányozni, akkor talán kevésbé basznák a csőrömet borzolnák össze a tollamat ilyen csavarok a történetben.)

De ne nyugtalankodjunk. Ahogy az egyszeri szobafestő mondaná: Ez még kapni fog egy vajszínű árnyalatot. És a vajszínű árnyalat is kapni fog még egy vajszínű árnyalatot. Van, ami változott, van, ami nem, és van, ami nem is fog. Mintha ez már jó végszó lenne. Szép és jó. De még mindig nem igaz. Mert az igazság az, hogy a szöveg mégis inkább egy madaras képpel kívánja befejezni magát. Például azzal, ahogy a főszereplő madár megrázza magát, megigazítja a tollait, és—énekelni kezd.