Van egy elég mérgező kérdés a kultúránkban, éspedig az, hogy “De vajon mit szólnak mások?”. Érdekes lenne tudni, hogy ki volt az első ember a Földön, aki először eltöprengett azon, hogy vajon mit szólnak mások. Mondjuk szerintem nem az ősember, hanem inkább az ősasszony a ludas. Valahogy így kezdődött szerintem: leült a barlang közepére, és elkezdte csiholni a tüzet. Közben a többi barlanglakó körbe állta és várta, hogy legyen végre tűz, ahol megsüthetik az aznapi fogást. Egyesek sóhajtoztak, a türelmetlenebbek már baszogatták, hogy lesz-e még ma tűz, vagy mi van. A sok rámeredő tekintet miatt izzadni kezdett a tenyere. Nem úgy pattogtak a szikrák, ahogy kellett volna. Egyfolytában csak arra tudott gondolni, hogy vajon mit szólnak a többiek. Végül idegességében úgy döntött, hagyja a tüzet a picsába, csiholja tovább, aki jobban tudja. Az élmény úgy beleégett a génjeibe szegénynek, hogy hiába, hogy elrohantak a földtörténeti korszakok, az a bizonyos a kérdés túlélt minden világégést, és vígan tombol bennem is, mióta az eszemet tudom.
De miről jutott ez eszembe? Egy nagyon egyszerű, személyes történetről. Olyan egyszerű, hogy összefoglalható néhány egyszerű mondatban. Nemrég jártam egy klinikán. Kisebb beavatkozás történt a testembe. Pár nappal később kisebb fájdalmaim támadtak ugyanott. Eszembe jutott, hogy fel kellene hívni a klinikát. Ők csak tudják, hogy ez normális-e. Viszont, amint eszembe jutott ez a lehetőség, rögtön jött a kérdés is valahonnan, ősidők ősasszonyaitól, hogy “de vajon mit szólnak?”. Vajon, ha felhívom, majd úgy fogják érezni, hogy elégedetlen vagyok a szolgáltatással? Azt fogják hinni, hogy vádolom őket valamiért?
Tudom, ez merőben más helyzet, mint a tűzcsiholás a barlangban. Rosszabb. De hát változott a világ, most már sokkal kacifántosabb dolgok miatt is lehet töprengeni ilyen dolgokon. Mindegy, szerintem a lényeg ugyanaz. De mielőtt elárulom, hogy végül felhívtam-e a klinikát, teszek egy rövid kitérőt Japánba.
Amit a címben olvastál, az egy japán szó. Nem tudok japánul, de olvastam róla. Annak szokták mondani, hogy “Ganbatte!”, aki valamilyen kihívás előtt áll, vagy egy új, számára nehéz dologra vállalkozik. Nem azt jelenti, hogy “Sok sikert”, sem azt, hogy “Jó szerencsét”. Inkább valami olyasmit, hogy “Te csak menj szépen előre és tégy meg minden tőled telhetőt. Hozd ki a legtöbbet abból, amid van, a többi úgysem tőled függ.”
Tehát az ellenállóképességről szól. Arról, hogy te csak tedd a dolgod. Légy nyitott minden új leckére, amit ez a kihívás magával hoz. Fogadd el, hogy a végeredmény nem csak rajtad múlik, hanem sok más tényezőtől is függ. És számomra ez a filozófia még azt is jelenti, hogy válts nézőpontot. Ne azt nézd, hogy mások mit szólnak, hanem inkább azt, hogy a jövőbeli éned mit szólna, ha látná a mait. Ez a kérdés már sokkal hasznosabb, mint az, amelyik a barlangban sóhajtozókra összpontosít.
És hogy mi lett az én személyes, agyrém történetem végkifejlete? Hát szerencsére időben kapcsoltam, és a ganbatte felülírta az ősrégi beidegződést.
Szívből szólok 
Hozzászólás