A címben szereplő aranymondás a blog végén hallható is lesz, de előbb gyorsan elmesélem a történetet mögötte.
Varga Mama nagyon szeretett beszélni. Nem túlzás azt mondani, hogy folyt belőle a szó. Utolsó éveiben szerintem leginkább azt szerette volna, hogy valaki mindig ott legyen mellette, kérdezgesse a múltról, és ő csak mondhassa, mesélhesse az életét. Kilencvenévesen is nagyon tiszta memóriája volt, így még a kisgyerekkori emlékeit is hihetetlenül részletesen, kimerítően el tudta mesélni.
Beszédkészség szempontjából egyáltalán nem hasonlítottunk. Mama ezt gyerekkoromban sokszor szóvá is tette. Miért vagyok olyan hallgatag, miért nem beszélek többet, miért. Valahogy úgy adódott, hogy engem a sok beszéd fáraszt. Fizikailag is megterhelőnek érzem, nem is tudok csak azért beszélni, hogy beszéljek, de még a gondolataimat sem tudom olyan jól nyakon csípni beszélgetve, mint írás közben, és ez idegesít. És hát az is igaz, hogy Mama olyan gyakran és részletesen sosem érdeklődött az én életemről, mint én az övéről, és ezt most nem felhányni akarom, csak megállapítom, és teljességgel megértem őt.
Szinte minden második hétvégén meglátogattuk. Ezeken a hétvégéken próbáltam olyan sokat beszéltetni, amilyen sokat csak lehet. Láttam, hogy élvezi. Habár egyszer, egy ebéd után, amikor a pecsétes, kockás abrosz fölött a családfát vettük végig, és rajzolgattam az ágakat és írtam a neveket, emlékszem, Mama egy adott ponton kilépett a szerepéből, megállt, és felrótta nekem, hogy mindig csak vallatom, de én sosem mesélek semmit magamról. Kicsit megszeppentem, de láttam, hogy csak fáradt, és inkább ledőlne kicsit.
Szerencsére az is megjárta az eszemet, hogy néhány ilyen beszélgetésünket felvegyem telefonra. Az alábbi felvételre csak alig pár mondatát ollóztam össze, és az egyik ingyenes zeneszerkesztő programmal tettem alája egy kis dallamot.
Így a hangja is velünk marad.
Szívből szólok 
Hozzászólás