Szívből szólok

..határoztam, megkeresem õt. Felkutatom, bárhol is legyen. Szükségem van rá. Ö is keres engem, tudom. Érzem.  Kiegészítettük egymást, mint fény és árnyék, nappal és éjszaka, élet és halál. Az idõ..az meg csak egyre telt, távolabb és távolabb sodorva minket egymástól. Elhanyagolsz – mondta, halkan, és olyan végtelenül szomorúan, mint halálraítélt, ki sorsába beletörõdve várja hóhérját. És igaza volt, elhanyagoltam. Nem, nem haragból. Csupán zavart már életvitele. Zavart, hogy a világot csak megfigyelte, de sohasem élte meg. Zavart elegáns tisztánlátása, pontossága. Zavart emlékezõképessége. Évekre visszamenõleg tudta, napra pontosan, hogy mikor mi történt vele. Fájdalmait sem tudta soha feledni. Zavart már csendessége, és hogy mindenben olyan elõvigyázatos. Hogy messzebbrõl látta a dolgokat. Mintha egy hegycsúcsról figyelt volna mindent és mindenkit: minden egyszerûbbé vált szemei elõtt. Fekete-fehérben látta a világot. Jó, vagy rossz. Középút nem létezett. És borzasztóan idegesített rendmániája. Sokszor csak ült, és bámult a semmibe. Ilyenkor gondolatait rendezte. Nehéz volt kibillenteni egyensúlyából. Szinte lehetetlen. De ha valakinek sikerült, az ismét plussz munka volt neki. Újra leült, és rendet teremtett fejében. Valamiféle rituálé volt ez számára. Sosem értettem igazán. Engem másfele sodort az élet. Új környezetembe próbáltam beilleszkedni, valaminek a része szerettem volna lenni. Új barátokat szereztem, új célom volt. Tizenöt, tizanhat éve talán, hogy szó nélkül elhagytam.  Még hívott párszor, üzent, keresett, de nem vettem tudomást róla. Csak most érzem igazán, hogy mekkorát tévedtem. Elakartam felejteni azt, aki igazán voltam, vagyok, más akartam lenni.. Valaki olyan, aki sosem lehetek, és talán nem is szeretnék lenni. Elhagytam az igazat a hamisért, csak mert csillogóbb volt. Itt, most, õt csalogatom vissza, és remélhetõleg õ fog majd mesélni magáról. Ámen.