Nem is tudom mikor volt így utoljára.
Hogy felébredek, s valami varázslatos érzés tölt el, tudom hogy valami szép történt velem álmomban, de nem egészen emlékszem rá. Még. Aztán egyenként tisztul ki minden jelenet, s végül összeáll a kép.
Olyan ez mint egy vers. Mint egy japán haiku.
A két alany kézenfogva verekedi át magát egy hatalmas tömegen, majd kiszabadulva-fellélegezve csak mosolyognak egymásra s szorítják tovább egymás kezét. Szép volt, nagyon.
Hála ezért a Mesternek, aki így vagy úgy, de mindig segít.
Szívből szólok 
Vélemény, hozzászólás?