Szívből szólok

A szürkeség nem adja fel könnyen. November óta keményen harcol. Akkor vette fejébe, hogy engem márpedig eltipor. Hosszú volt az öt hónap, s bevallom, ö áll nyerésre. Öt hónap alatt sokszor letört, megalázott, térdre kényszerített. Ha dacoltam rám uszította barátait, a szmogot, és a monotonítást. Ezek a legszörnyübbek az egészben.
Eleinte csak annyit érzel, hogy a hajad már nem a régi. Aztán lassan átveszi öket a böröd, végül beleivódnak a csontjaidba.. s észreveszed, hogy már te sem vagy a régi. Közömbös lettél minden iránt. Csak ülsz az ablaknál és bámulod a betontornyokat, félpercenként kiráz a hideg és folyton úgy érzed, valami mászik rajtad. Szürke hajú, szürke szemü, elmosódott tekintet néz veled farkasszemet odakintröl. Hirtelen gúnyos kacagásban tör ki. Összerezzensz, s egyszerre rájössz: a csatát elvesztetted, behódoltál. Övék vagy. A fajtájuk lettél. Szürke és elmosódott. Közömbös. És már csak aludni szeretnél, sokat.
Igen, abszolút ö áll vezetésre. De még én is fel tudok tápászkodni, gúnyos mosollyal a szemébe tudom vágni, hogy NEM, MOST SEM.  
Kezd lejárni a szezonja, érzem.
A felhök szakadoznak, s egyre többször látom a Fontosat.