Szívből szólok

Unom a románórát. Meg az egész román irodalmat. Semmi közöm hozzá, miért kell fárasztani vele.. Csak már járna le az érettségi. Vajon ha nem itt élnék is így fognám fel? Úgy csinálok mintha figyelnék..de egész máshol jár az eszem… múlt, jelen, s jövő labirintusaiban.. mint azok a játékok a napsugár hátoldalán hogy juttasd el az egeret a sajthoz vagy a macskát az egérhez. annyi különbséggel, hogy én nem tudom mi felé tartok. csak kerülgetem az akadályokat, visszatérek, más úton indulok, eltévedek, abbahagyom.. eltöröm a ceruzát, mérgesen csapom az asztalhoz. tehetetlenségemben sírva fakadok. ugyan, az önsajnálat nem megoldás. kérjünk bocsánatot a ceruzától. ismét kézbe veszem, nekivágok a “nagy útnak”. de valahol, valami mindig meggátol abban, hogy odaérjek. én, te, ő.. de leginkább én. “az egyetlen akire végső soron mindig számíthatsz, az te saját magad vagy” sose légy önmagad rabszolgája. nincs kegyetlenebb börtönőr, mint te magad. éjjel is a gúnyos kacagásodra ébredsz. meg hogy valami mászik a párnádon. majd a nyakadon. és már csak a hidegzuhany miatt várod a holnapot. légy a legjobb barátod, én mondom neked. ma nem mondtam pedig akartam, hogy köztünk működik a telepátia. ez már több mint furcsa. érdekes játék, kezdek belejönni. hogy amire sokat gondolok beteljesül. persze veszélyes, gyerekeknek csak szigorú szülői felügyelet mellett ajánlott. a gúnyosan kacagó börtönőröktől eltiltották, még a középkorban. az emberkínzás virágkorában. túl kegyetlennek tartották. szívesen ülnék most egy kávézóban. hallgatnám az esőt és farkasszemet néznék a a szürkeséggel. míg vérmes nem lenne a szemem. vagy ülnék a földön és mesélnék az elhaladó embereknek. egyiptomban talpig fehérben. elmondanám hogy muszáj kibékülniük önmagukkal. s hogy nem szabad félni ..nem szabad félni még akkor sem, ha a labirintusban néha elakadnak..