Szívből szólok

Szeretem az esőt. Hallgatni, ahogy az ablaknak csapódik, és nézni ahogy legurul róla. Gyermekkoromban mindig követtem az esőcseppet és figyeltem, hogy mit rajzol az ablakra.. az esős szürkeség. Éjjel valaki bezárt minket. megfogok bolondulni, nem látok tovább a házak tetejénél. fülemben az a borzasztó hang, amikor bezárnak egy kriptát. csikorog, nyikorog, visít. megsüketít ez a hang. amikor rátaszítják a kőlapot. aztán röhögve távoznak, s marad a csend. az irtózatos csend és a sötétség. nem látsz többé, csak hallassz. a szemeddel is. saját szívverésed lesz a mindennapok zaja. hallod hogy nő a hajad, hogy bőröd ráncosodik. hallod az idő múlását. és a férgeket a falban. hogy kúsznak-másznak, nekik ez a természetes élethelyük. hallod?     Bezárva érzem magam. már nem időjárás, ami kint van. Ez már egy létérzés. és amit egy alföldi sosem érthet meg. Csak tudnám, miért harcolok még midnig ellene? nem is olyan rossz a szürkeség. van benne valami mély szomorúság, mindent átható melankólia.. mint a kriptában. nem látsz, csak hallassz és érzel. mindent, tisztán.. kristálytisztán..