Szívből szólok

Ma esőillatban és szivárványos ég alatt bicikliztem. Kellett már. Jót tett testnek, léleknek. És rendet is kellett tenni már a legbelső szobában. Tudod, a különleges vendégeknek egyedeknek fenntartott, VIP szoba. 
Tágas, de nem üres, berendezését barackvirág- és meggyszín árnyalatokban álmodtam meg. Sokablakos, annyira, hogy össze sem tudnám számolni, hány – így napsütésben nagyon kellemes. S ha beborulna, a bent lévők mindig gondoskodnak arról, hogy ki ne aludjon a tűz.
Kedvenc helyem, mióta az eszemet tudom. A szoba melynek kulcsát már óvodás korban a nyakamban hordtam, s felügyeletét nem is szerettem soha másra bízni. Ha naponta már nem is, de hetente előveszem ezt a kulcsot, és bepillantok. Sosem úgy lépek be, mint ledolgozott nap után a fáradt ember, aki reggel felfordulva hagyta a lakást. HANEM mint mikor kezedbe nyomnak egy vadiúj kulcsot, hogy tessssék itt a szülinapi ajándék.. és mikor belépsz leesik az állad. Valahogy igy. Belépek és mindig új látvány fogad. Először átnézem a szobát: van-e repedés a falon, törött-e el valami, vagy netán ázik-e a plafon? Ha van ilyen szobád, ezekkel a veszélyekkel sajnos számolnod kell, és nem szabad elhanyagolnod őket. Utána a lakóimra nézek. Szeretném mindig együtt látni őket a körbe rakott zsámolyokon, de ez ritka eset. Persze én vagyok az oka. Hogy amikor belépek, mindig szét vannak szóródva. Egyik az ablakon bámul ki, másik az asztal tetején, harmadik a sarokban üldögél. Hajlamom hülye hierarchiákat kialakitani, nem az alliteráció kedvéért. Csak mert jön. Hozza az élet szele. S így mindig mindenki máshová kerül. Belépéskor kérdőn néz rám megannyi szem, de ijedtségre semmi ok. Gyertek beszéljük meg stílusban kérdeznek, kérdezek, válaszolnak és válaszolok legjobb tudásom szerint, kis idő múltán pedig minden a helyére kerül. Kedves lakóim is. Ekkor még kicsit megcsodálom őket, kicsit ismét nagyon megszeretem őket, majd nagy nehezen kivánszorgok, bezárom az ajtót, kulcsot a nyakba, és  p e d á l o z o k   t o v á b b . .