Szívből szólok

Confessiones, avagy Kata vallomásai arról, hogy miért ír blogot.

Napokban támadás ért, miszerint ezen webnapló az én beteges exhibicionizmusom szüleménye, egy hely, ahol megmutathatom, hogy én is vagyok valaki, mert a mindennapjaimban ez nem nagyon akar összejönni. Nem áll szándékomban kézzel-lábbal ellenkezni, mert ez is egy vélemény amit tisztelek, és részben talán még igazat is adok.
De előtte tisztáznék egysmást.
Egy olyan blogra akadtam valamikor tavaly ősszel, amiről merem állítani, hogy egyszer még bőrkötésben és aranyozott betűkkel viszontláthatjuk a boltokban, kis szerencsével cd-n és kazettán is. Annak hatására elsősorban az alkotásvágy hajtott, és írtó jó érzéssel töltött el, ha szavakkal pontosan visszatudtam adni, ami belül volt.
Ritkán, de megtörtént.
Aztán, ha naplót, vagy annak valamelyik ágazatát műveli az ember, gyakrabban találkozik önmagával, mint gondolná. Így akarva-akaratlanul, lassan az én írásaim is önmegismerő jellegűek lettek, és nemegyszer megtörtént, hogy írás közben jöttem rá valamire magammal kapcsolatban, és visszaolvasva értettem meg csak igazán, hogy tulajdonképpen mit is írtam. Ilyen szempontból is hasznos lehet egy napló.
Csakhogy ez nem pont az, legalábbis az én szótáramban a "blog" nem szinonimája a hagyományos értelemben vett "napló"-nak. De úgy tűnik sokan küzdenek fogalomzavarral, és ezeknek az embereknek szúrja a szemét, hogy személyiségem morzsáit szívesebben szórom a világhálón, mintsem hogy lakat alatt tartanám. Ez általában a "de mindezt miért kell közszemlére tenni?" kérdésben nyilvánul meg, amit már ugyancsak nem egyszer szegeztek hozzám. nekem.
Nos ez az, amiben a blog leginkább különbözik a naplótól, és amiért a kettő között nem lehet és nem is szabad párhuzamot vonni. Előbbi egyszerre szól mindenkihez és senkihez, utóbbit csak a tulajdonos tudja elolvasni. Számomra a tudat, hogy az a két-három ismerős/jóbarát/hozzám közel álló személy, akiknek megadtam a címet, olvasnak, jó motiváció arra, hogy mindig kicsit jobban, szebben. De ami még ennél is lényegesebb, azáltal, hogy más is olvasta, egy idő után én is elkezdtem értékelni a gondolataimat. Míg a csakúgy magamnak leírt dolgok valamilyen okból kifolyólag mindig rögtön széttépődnek.
A manapság oly divatos valóságshow-kat inkább nevezném exhibicionizmusnak. Én magamutogatásból sosem voltam jó, itt sem ez a célom, de ám legyen: talán ez is egy formája annak. Viszont amíg másnak nem ártok vele, nekem örömet okoz és kis szerencsével még az önbizalmamat is jó irányba mozdítja, addig nem bánom hogy blogot írok.