Szívből szólok

Annak ellenére, hogy napszemüveg nélkül még árnyékban is kifolynának családom által kirgiznek csúfolt szemeim, legérzékenyebb érzékszervem mégis csak az orrom marad. Ennek okai mélyen a gyerekkorban keresendők. Tudniillik, nekem soha nem volt cumim, legalábbis sem a családom, sem én nemigazán emlékszünk rá. Viszont mindannyiunkban tisztán él a Dódók emléke, akik engem annyiszor megnyugtattak és álomba ringattak. Drága szüleim észrevették ugyanis, hogy ha megérez valami tetszetős illatot, megnyugszik és nem bőg a baba.  Így aztán, kis segítséggel meglett az első szenvedélyem: rákaptam az illatos rongyokra. Úgy működött ez, hogy kisméretű törülközoket fújtak be nekem parfümökkel, minden sarkát mással, kezembe adták, és az orrom előtt húzogatva igazi illatkavalkádban aludtam el. Idővel aztán már én kezdtem gyártani magamnak a gyönyörkeltés ilyesfajta eszközeit, lett kedvenc rongyom, és persze kedvenc illatom is.
Ez nem számít kábítószerezésnek, vaaaaaaaagy? 🙂
Mindegy, tény, hogy nehéz volt leszokni róluk. Valamikor másodikos koromban lettem hűtlen a Dódóhoz; de az illatokhoz azóta is gyöngéd szálak fűznek. Mondhatnám: extrém megnyilvánulásai a versnek. Annyi minden van egy-egy illatban… álmok, vágyak, emlékek..és néhanapján remény is. Ahogy másoknak egy dal, úgy nekem az illat képes felidézni sokmindent. A chiemsee például a konfirmálás, az espritben benne van a tizenkettedik osztály, a mexx illata pedig az érettségi fáradalmaira emlékeztet 🙂