Az elmúlt egy hétben több taknyom elfolyt, mint az elmúlt két évben összesen. Utálok idegenben beteg lenni, fõleg mert nincs aki elkészítse nekem a citromos teát, fokhagymás pirítóssal. Legszívesebben átugornám már ezt a "Legyünk önállóak" fejezetet.
Már nem vagyok biztos benne, hogy amit naponta átélek, normális jelenség egy elsõéves egyetemista életében. Néha már beteges lelkesedésemet, világmegváltó terveimet, minden létezõ optimizmusommal együtt a "zseb szart nem érek" gondolat rabolja el pillanatok alatt, majd pedig a lelkiismeretem vág kettõt a hátamra azzal a felismeréssel, hogy igazából záporozik rám az áldás, és én, hálátlan dög, minek nyavajgok mégis??
Jóformán még azt sem tudom, mi az az egyetem, de már tudom, hogy milyen amikor valaki miattam hagyja ott. Megtudtam azt is, hogy az emberi lélekben a szomorúságot hogy váltja fel a mérhetetlen harag, az pedig hogyan változik szép lassan közönnyé. Nem volt egy kellemes folyamat, és nem volt egy kellemes két hónap. De kilábaltam, és megyek tovább…

..mert az összes zsebkendõ eldobható a könnyeimmel,
és még minden távolság  elérhetõ az életemmel..