Szívből szólok

izületeim továbbra sem szünnek meg tudatni velem, hogy szar idõ jön, s öltözzek fel jobban, vagy ha erre képtelen vagyok, legalább ne menjek ki a házból.  mérgüket egy ideje egy pontba fokuszálják éspedig olyan hevesen, hogy kétpercenként lerogyok a földre és ordítok miközben próbálok lelket önteni a jobb lábszáramba, s megmagyarázni neki hogy nem olyan szar az élet amilyennek látszik. nem mintha én elhinném amit mondok, de amikor valaki mást kell valamirõl meggyõzni, kicsit mintha mi is aláírjuk.
szarul vagyok. ez a város magamba fordít és idõrõl-idõre eléri, hogy megtapasztaljam korlátaimat. ma például utálok mindenkit, aki nem olyan, mint én. szomorú vagyok, nagyon.