Szeretek virágot szedni. És ha emlékszem egy helyre, ahol valamikor szép virágokat szedtem, oda szokásom visszatérni. még akkor is, ha tudom, hohgy a talaj nem termékeny már, s egy magas drótkerítést is felhúztak már köréje, elkap a vágy hogy átmásszak rajta, hogy csak ülhessek ott a porban egyedül és régi sebeket téphessek fel és sírjak.. és ismét belátom, hogy nincs itt már nekem semmi, századszorra is megfogadom, hogy ide többet nem jövök, aztán kimászok és új sebekkel, átkozódva továbbállok. hát THIS IS ME, bocsássa meg nekem az ég, tudom nem szép.. az sem, hogy nem tudom elfogadni: az emberek változnak. hogy sokszor olyannak látom őket amilyennek én akarom, és nem olyannak, amilyenek valójában. hogy az ilyensmi képes belül cafatokra tépni, és ha az emlék ostor lenne eddig halálra korbácsoltam volna magam. és bocsássa meg nekem az ég hogy szeretek tükör előtt ülni és festem is magam, hogy az átjárón ráéros vagyok s ha szórólappal kínálnak elfordulok, hogy nem vetem meg az alkoholt de mégkevésbé az érzetet amit nyújt, hogy kettő közül mindig a kényelmesebb megoldást választom és a kötelező dolgokat mindig utolsó pillanatra hagyom, hogy amíg zárt ajtókat feszegetek nem veszem észre azokat, amiket csak nekem nyitottak ki, vagy ha mégis, zavartalanul sétálok el előttük, hogy érzeseimért gyakran viszonzást várok de ha nem vagy rá képes könyörtelenül állok bosszút, hogy szeretem ha figyelnek rám és untat ha nem értik amit mondok, hogy gyakran gondolok a halálra és ha boldogtalan vagyok az sokszor azért van mert az emberek nem olyanok mint én.
És olyankor gyakran megyek el virágot szedni.