Szívből szólok

ma végre fény derült a titokra. rájöttem, miért a sok szürke egy ideje, mi hiányzik az életemből már hónapok óta. a mágikus pillanatom. így visszagondolva, mióta kolozsváron vagyok aligha fordult elő.. Nem arról a pillanatról beszélek, amikor a 30-assal végigblattolod a várost és az utolsó előtti megállóban megszólal valaki a hátadnál, hogy bilete si abonamente.. igen, az is egyfajta mágikus pillanat, merthogy abban a pillanatban bármilyen mágiát felhasználnál, csak hogy valahol máshol lehess. de mégcsak nem is az a bizonyos, amit a coelho könyvekből ismersz, ha ismersz. És igazából nem is ismerheted, mert ez az én saját, különbejáratú, hátulgombolós, előlkilincses, felülcipzáros, alultépőzáros mágikus pillanatom, ami csak velem történhet meg, évente kétszer, vagy ha megerőltetem magam, háromszor. ma ismét volt telepatikus élményem. már olyan rég nem. és már úgy hiányzott. ésésés szerintem ez már természetfeletti képesség, hogy úgymondjam. amikor ellátogatsz egy számodra kedves helyre, mert valakire, valamire emlékezni akarsz, bámulod a padlót ahol valamikor állt, a kilincset amit nem is olyan rég fogott, a plakátokat amiket talán ő is megbámult a minap… és mindezt olyan időpontban persze, amikor biztos vagy benne, hogy nem lesz ott senki, de legalábbis ő biztosan nem… és amikor már teljesen ráhangolódtál, és minden porcikádat egyedül ő tölti ki, akkor felnézel: és ott van. nekem ez többet ért egy előre megbeszélt találkánál, pedig még csak nem is volt találka, mert nem vett észre. a plakátot nézte. majd továbbment.