márai sándor négy évszaka nemcsak a könyvespolcomon virít, de a desktopomon is, lévén hogy kötelező olvasmánynak tartom mindenki számára, akit kicsit is érdekel a világ, aki képes úgy tekinteni azt, hogy önmagát nem látja benne, de még mindig látja, ahogy ott ült vele azon a padon öt éve, aki az utca zajában is lefüleli az igazságot, vagy aki képes hagyni hogy elmenjen a busz, csak mert olyan szép az a juharfa ott a túloldalon. De azok számára is, akik mindezt nem tudják.
Beleolvasok néha, nem túl gyakran. Csak mint ahogy vitamint veszek be, mint ahogy megfürdök, ahogy imádkozom, vagy ahogy néha a Nap felé fordítom a tekintetem. Ahogy néha boldog vagyok: mértékkel. A kötet pedig szeret engem, akárcsak én őt, és valahányszor felnyitom, írója valami olyanról mesél, amit teljes mértékben átérzek…
A nagyváros
Még mindig idegen vagyok Budapesten: néha elindulok délután a Ferencvárosban vagy a József körút mellékutcáiban, s meghõkölök ez idegenség elõtt, mely lesújt arányaival, félelemre késztet cégtábláival, beállok Huszár utcai kapuk alá, a lakók névjegyzékét olvasom, s egyszerre elszorítja szívem a megdöbbenés: egy világban élek, melyet nem ismerek, egy városban, melynek igazi kedvét, gondolatait, érzéseit nem is gyanítom. Ilyenkor kedvetlenül megyek haza, s napokon át nem merek írni.
Szívből szólok 
Vélemény, hozzászólás?