éjjel háromnegyed négy, és vonatról blogolok megint. szerencsés vagyok, mitagadás. ahhoz képset, hogy jegyet már nem kapva mégis felgyurakodtunk és egy órát üldögéltünk a folyósón, most egy piros plüsspáholyból írni, nem semmi. ráadásul meleg is van. de what am i saying, nem is ezekről akartam mesélni.
nem lett volna hülye ötlet még tavalyelőtt októbertől krónikát vezetni az érzésekről, amelyeket a három táska mellett még magammal cipelek, valahányszor levonaglok az állomásra, valamint amikor a vonakt kizötyög gyergyóból ésvagy kolozsvárról. soundtracket is tudnék csatolni minden haza/visszaúthoz akár (mert ugye úgy élvezetessebb). és ha ez a valami elkészült volna valaha (de nem fog), most talán végigkísérhetnénk rajta egy lélek “fejlődését” (nem esett olyan jól kiírni), ahogy előbb megszokja, és ahogy lassan megszereti. mindenestől, amit ad, és azzal is, amit elvesz. és ahogy a történet felénél főhősünknek az a felismerése támad, hogy tulajdonképpen akkor is ad, amikor elvesz.

megyek haza, mert jön a nyufi. pusz pusz, kellemes húsvétot, és most zene.