ez az az érzés, ami mostanság meghatároz engem. így ha visszanézek, mindig is ott volt az életemben, és nem csak úgy futólag, és nem csak a templomban üldögélve, hanem valahányszor amikor sikerült egyedül maradni mondjuk a szobámban, az erdőben, vagy suliból hazaséta közben, amikor a korona bezötyög éjfélkor kolozsvárra hogy aztán kizötyögjön, a 27-esen és néha a 3Oason (jó, itt ritkábban, főleg csúcsforgalomban, höhö), amikor 5-ösbe kapcsolok alfalu és gyergyó között, és este amikor fejemre húzom a takarót. most meg úgy érzem ez a legkevesebb. hogy hálásak legyünk azért amit kapunk. a többes szám most kicsit durva húzás volt, valóban… mert mit tudom én, hogy ki mit kap. azért mégis azt mondom, nem árt ha kicsit belopsz oda, annyi hely azért kerül még a határidőnaplódban… én már azért is hálás vagyok, hogy hálás tudok lenni.
és mindez erről a papírról jutott eszembe, ami a tavalyi lakásunkban volt felragasztva a kamraajtóra, hogy senki ne felejtse el a tennivalóját. made by sylvia. ezért is olyan hálás vagyok. az évért, a rajzért, ezért a fényképért és sylviáért : ))))
Vélemény, hozzászólás?