sokszor azon gondolkodom, vajon mi lehet a szvadharmám (sorsfeladat, ha úgy tetszik, régebbi karmikus bűnödből eredő feladat megoldása, ami a legnehezebb az életedben, ami elől görcsösen menekülsz, amivel egyáltalán nem akarsz szembesülni, ami a legfájdalmasabb igazság a számodra, amiről tulajdonképpen fogalmad sincs, hogy mi az, mert már száznegyvenhetedikszer nem sikerült, és ezért csöppentél vissza a létforgatagba, vagy ha úgy tetszik a szamszárába, és ennek köszönhetően olvashatod most a blogomat pl)
és szerintem ez úgy van, hogy ahogy telnek az évek, lassan meglátjuk a nyílakat, amelyek az egyetlen kiutat mutatják. persze azokról beszélek, akik figyelik is az életüket és önmagukat, nem csak léteznek egyik napról a másikra. eddig nincs is semmi baj. baj ott lesz, amikor követni kezded ezeket a nyílakat, és az első kanyarban eszedbe jut a mondás, hogy “kövesd a boldogságod”. erre meg felteszed magadnak a kérdést: akkor mifaszér követem én ezeket a fehér nyilakat, mégis?
és fordulsz egy száznyolcvanfokost, és akkor se tudnál a jó úton járni, ha vasvillával kergetnének fel rá. aztán azon töröd magad, vajon a boldogság miért van pont ellentétes irányba? mert akkor nem lenne katarzis és nem jönnél rá sohasem, hogy minden szenvedésednek egyetlen okozója te magad vagy.
könnynen meglehet, nem kellene ilyeneken gondolkozni. de az is könnyen meglehet, hogy vasárnap esti filozofálásnak pont elmegy. és nekem különben is egyszer valaki azt mondta, hogy én már nem baszhatom el, és elhittem neki.
p.s.: aki meg nem ért egyet ilyen nézetekkel, ignoráljon : ) nem kell mindenben egyetérteni.
Szívből szólok 
Vélemény, hozzászólás?