emlekszem, nyolcadikban rogtonzest irtunk a latin Miatyankbol, vagy ha ugy tetszik, a pater nosterbol. de mivel nem jarok latin nyelvu szertartasokra, 9.tol pedig mar hanniballal es trimalchioval foglalkoztunk, igy a latin miatyank lassan elhomalyosodott amugy is homalyos elmem elott, es mar csak addig tudom, hogy “et in terra”. azt is elegge szaggatottan. errefel a nyaron megszolalt bennem egy mostanig ismeretlen hang, es az volt a kivansaga, hogy tanulajam meg minnel tobb nyelven a Miatyankot. nyelveket nem hatarozott meg, de kulonbozo nemzetisegu szemelyeket igen, akik ugyanbiza mit mondanak amikor osszekulcsoljak a kezuket. szerencsemre voltam eleg lusta ahhoz, hogy ne ussem fel rogton az elso sved imakonyvet (merthogy tele van veluk a lakas, ugye.. ), esss igy egy almatlan ejszakamon, ugy 2.25 es 3.05 kozott, amikor a gondolatok olyan szepen letisztulnak es az elet egyszerre gyerekjateknak tunik, hirtelen megvilagosodtam. ha rajtam kivul valaki meg hallja az imat, amit magamban mondok, akkor az biztosan nem azt figyeli, hogy latinul mondom-e vagy svedul. sokkal inkabb azt a kifeszitett festovasznat nezi amit, mire befejezem a mondokamat, a szivarvany osszes letezo szinevel kipingaltam. azt veszi szemugyre a mi Atyank, oszt majd eldonti, hogy mit hol es hogyan retusal ki.
ezert ugy gondolom, nem erdemes farasztani magunkat sem pater nosterrel, sem onze vaderrel, mert ugyanazt a vasznat feszitjuk ki amikor osszekulcsoljuk a kezunket, csak a meret es a szinek valtoznak.
az pediglen mindenkinek a maganugye. amen.