Csakis az emberi kapcsolat két pólusán, ahol még, vagy már nincsenek szavak, a nézésben és az ölelésben lelhető fel voltaképpen a boldogság, mert csak ezekben van föltétlen szabadság, titok és mélységes kíméletlenség. És mégsem a szavakkal való közlés az igazi elemem; legigazibb érdeklődésem nem ahhoz fűz. Sokkal inkább érdekelnek az emberi kapcsolat szélső, hallgatag régiói; legelőször az, amelyben az idegenség és polgári kötetlenség még szabad ősállapotban van, és a pillantások felelőtlenül, álomszerű szemérmetlenséggel ülik nászukat; azután pedig az a másik, ahol a lehető legtökéletesebb beolvadás, meghittség és elvegyülés a legteljesebben helyreállítja ezt a szótlan ősállapotot.