olyan vagyok, aki nagyon tud örülni egy szép könyvnek. úgy értem egy szép kötés és borítóterv szerintem már félsiker, ha nem több. képes vagyok csodálni és simogatni és szagolgatni egy szép könyvet egészen addig amíg ki nem olvasom egészen. majd keresek neki egy jó helyet a polcomon, és úgy gondolok rá, mint egy új barátra.
így voltam mindig a füzetekkel/határidőnaplókkal is, de velük már kicsit nehezebb. amíg a könyvből valaki más szól hozzám, addig a füzetemben önmagammal nézek szembe. valahányszor egy szép noteszt, füzetet vagy határidőnaplót kaptam, nagyon izgatott lettem. tervezni kezdtem a jövőjét. hogy majd nagyon vagány dolgokat írok bele, amilyet más sosem tudna írni, meg titkokat, esetleg rajzolok is mellé, és nagy miértekre kapok majd válaszokat a MŰVEMBEN a világról éés önmagamról, és büszke leszek rá, mert a füzetem ÉN leszek.
ezzel szemben mindegyik szépkötésű naplójelöltem üres maradt. az az aranyozott szegélyű lakatos füzetem. miután nagy nehezen írtam bele két sort, vettem a szikét és kivágtam a lapot (úgy mégsem annyira csúf, mintha tépném). aztán az a farmeranyag-kötésű is ott van még, pár idézettel. és most karácsonyra is kaptam egy kicsi ezüstös silhouette felíratú noteszt, ami azóta is a táskám alján várja, hogy nagy gondolatokat szívhasson magába.
valamiért semmi sem elég jó ahhoz, hogy beleírjam egy szép füzetbe. kicsit így érzek most az életemmel is: szeretem megcsodálni kívülről, örülni neki és letörölni róla a port, de csak toporgok előtte és kínlódom és tördelem a kezeimet, hogy vajon mit éri meg beleírni, és mit nem…
Vélemény, hozzászólás?