te is úgy vagy vele, hogy amikor sokáig kimarad a blog az életedből, és újra írni szeretnél, megkell nézd, mivel hagytad abba? az utolsó bejegyzésem óta szinte minden nap volt valami, amiről úgy gondoltam, blogolni kellene, apró élmények, amiket megéltem és érdekesnek tűntek… így utólag viszont bármelyik kicsi élményen is induljak el, mindig ugyanoda jutok. mind-mind ugyanannak a nagy élménynek a részei. mindig minden osztható kettővel és megint és megint és megint…
én kimondottan örvendek, hogy nem elefántnak születtem. nem csak azért, mert elefántként nem férnék be a volán mögé (erre így emberként is minden esélyem megvan), vagy mert nagy kajla füleim lennének (ami persze nekem nincs:) hanem mert az elefántoknak köztudottan nagyon jó memóriájuk van. nem kizárt, hogy elefántként hamarabb lenne belőlem tolmács, mint így. viszont ennyi lenne a boldogságom, semmi több, mert csodálatos memóriámmal emlékeznek minden szarra ami történt velem, és ezt nem akarom. ezért olyan jó embernek lenni. észrevetted, hogy egy idő után csak a jóra emlékszünk? sőt mi több, ha valami miatt hirtelen rá kell jöjj, hogy amit mostanig nagy jóhiszeműen a “jó emlékek” fiókból vájtál elő szürke napokon, az nem szabadna ott legyen és egyáltalán nem is szabadna létezzen, akkor az automatikusan áttevődik a “rossz emlékek” fiókba, és, mint a rossz emlékek általában, mély homályba merül, és nem jut eszedbe már, csak évente egy-két fájdalmas perc erejéig. az eperhab és a szeretet után ez a harmadik dolog, amiért jó embernek lenni.