végre: van időm írni. persze túlzás lenne azt mondani, hogy ez energiával párosul, ha azt vesszük, hogy a lila karikákat még mindig nem sikerült lealudni a szemeimről. nem akarok nagyokat mondani, de még mindig megébredek éjjel 4 és 5 között, és nem azért, hogy valakit gondolatban betakarjak, haenm mert az az érzésem, hogy valamivel levagyok maradva. egyfajta üldözési mánia, és mint tudjuk: attól, hogy van, még nem biztos, hogy nem üldöznek.
a szobám közepén áll 3 zsákban és 6 kisebb táskában lepakolva az elmúlt 3 évem és arra vár, hogy kipakoljam, szelektáljam, berámázzam illetve tűzbe dobjam. vicces mégis, hogy nagy utazások után olyan nehezemre esik kipakolni, midnig várnom kell vele 1-2 napot. most is: csak a tetejére ülök mindennek, és magamon csodálkozom. nem azon, hogy átértem a hídon, hanem, hogy hogyan jöttem. tudniillik minden ilyen félelmetes, ütött-kopott és kicsit sem biztonságos hidat úgy testreszab a szívem, hogy mire átérek, már mellékes, amiért indultam: útközben találtam valaki(ke)t, AKI(k)ÉRT érdemes volt átjönni. hát ez lenne dióhéjban a végkövetkeztetés, a konklúzió, az eredmény egy vastag vonal alatt, pirossal, hogy jól lássam, és ne tévesszem szem elől más, elkövetkező, hosszabb és barátságtalanabb hidakon SEM.