levegőt iszom, egyre gyakrabban, és egy ideje úgy, mint mások a vizet. főleg akkor nagyon intenzíven, amikor érzem, hogy ameddig a szemem ellát mindent betöltök magam körül, és fordítva: minden ami körülöttem van, bennem van. talán ha le lehetne írni egy illatot…, vagy legalábbis az én képességeim kicsivel többet engednének meg… akkor talán megtudnám magyarázni ezt az érzést is.
sokszor úgy érzem, mintha a szobám ablakai igazából egy másik szobára nyílnának, ami ugyancsak az enyém. én takarítom, rendezem be, én töltöm meg a falait képekkel, és én fordítom a feje tetejére, ha úgy van kedvem. én firkáltam tele kolozsvár csupasz falait a történeteimmel, érzéseimmel és emlékeimmel. így aztán, amikor belelógattam a lábaimat az éjszakába és néztem egy fa lombját, a lámpákat, a felhőket, vagy egész egyszerűen a sötétet, és közben hatalmasakat kortyoltam a levegőből, sokszor olyan volt, mintha valaki vetítené nekem életem legszebb pillanatait (amelyekről az életem kevésbé szép, nevetségesen kicsinyes és egyáltalán nem fontos pillanatai napközben VALAMIÉRT elterelték a figyelmemet) és csak ámultam ésésés csak hagytam, hogy átjárja a szívemet MINDEN, ami pozitív ebben az életben.

p.s.: ha nemsokára abbahagyom a blogolást, az azért lesz, mert a bejegyzéseim lassan random cikkeknek tűnnek az elixír magazinból – ez tényleg fáj.