a napokban régi fényképeket nézegetve feltűnt, hogy szinte hamarabb megnézem a fénykép hátát, mint magát a fényképet. a tiszta fehér hátoldal letör… mikor? ki? hol? kivel? MIT? szinte bizots vagyok benne, hogy a tiszta fehér hátoldalú fényképek soha meg nem történt történetekről mesélnek. én mindig keresek valamit a fényképek hátán, ami a valósághoz köti őket. egy gyermeki krix kraxot. kicsi rajzot, monogramot, de legtöbbször egy dátumot, ami alapján elhelyezhetem azt a bizonyos pillanatot az időben. ez valamiért nagyon fontos nekem. ilyenkor az első dolgom rájönni, hogy vajon akkor, abban a pillanatban mit csinálhattam én? valahogy így: 1995, Róma. aha, itt megyek másodikba, örvendek az új macskámnak, idegesít hogy kiégettem a lila sztreccsnadrágomat a pirográffal, és szagolgatom a foszforeszkálós maci kulcstartóm műanyag szagát. ha viszont egy rövidebb írást is találok a fénykép hátán (1995, Róma, boldogság. vagy: nagyon jól érezzük magunkat, finom a fagyi, szépek az olaszok de hangosak, hiányoztok, puszi) attól még közelebb kerül hozzám az a bizonyos pillanatkép. amikor érzéseket találok megörökítve egy régi fénykép hátoldalán az olyan számomra, mint kincsesládára bukkanni, vagy egy feledésbe merült romvárost feltárni. nahát! ezek itt éreztek valamit! és éppen itt van előttem, ami akkor a szívükön volt! és egyszercsak azon veszem észre magam, hogy ez a két-három mondat nekem maga a KÉP, és az emberek és az épületek és a naplemente csak melléklet, illusztráció az Érzéshez.