különleges kapcsolatom van a városokkal. valahogy nem tudok csupán úgy tekinteni rájuk mint egy sima térképre, mint házak és tömbházak összességére, ahol néhány út összeköti az otthonodat a munkahelyeddel, a mall-al, jó esetben a mozival, és még azzal a pár “insztitúció”-val ahová néhanapján muszáj elmenni. Márai szerint a város elsősorban egy érzés. szerintem másodsorban egy emlék. város az, ami reggelenként idegesen gyurakodik a 36-oson, de az is, ami délután fáradt szemekkel néz rád a buszmegállóban. város az, ami rád ijeszt egy sötét utcasarkon, de az is, ami bevilágítja a szíved egy nyári estén. város az, amitől nagyon könnyen elveszettnek érezheted magad, de város az is, ami ismerős arcként kiemelkedik a tömegből, magához szorít és bátorságot ad a következő lépéshez. város a szél a szamoshídon, és az a távoli kacagás amit magával hoz, város a vízcsobogás a híd alatt, az aszfalt forrósága és a macskakövek nosztalgiája, város az omladozó vakolat a sarkon, és város az a véletlen találkozás pont mellette. végsősoron pedig, a város az, ami könnyeket fakaszt amikor elhagyod, és amit midnig keresni fogsz abban a városban, ahová költözöl…
hát kb ezeket éreztem én itt, és azt hiszem elmondhatom, hogy mindent megkaptam, amit egy város nyújthat. kolozsvár bőkezű volt velem, és semmiből nem hagyott ki, ami fontos. többek között megtanított arra is, hogy a városok egy idő után nem adnak már újat a benne élőknek. olyan értelemben, hogy mindennap átélhetem Az ÉN Saját Városomat a magam módján, de sosem fogom tudni úgy átélni, mint te. mert a VÁROS mindenki számára az marad, amit valaha érzett benne.
Szívből szólok 
Vélemény, hozzászólás?