a minap megnéztem a bibliotheque pascalt. nagyon jó film, szeretettel ajánlom mindegykinek. a lényege, hogy a főszereplő nő nagyon rossz körülmények között él, kimegy londonba prostituáltnak, aztán amikor hazatér és a gyámhatóságon kikérdezik, hogy miért ment el, és miért hagyta el a kislányát, kitalál egy, hát, álomszerű, keserédes, néhol tragikus néhol meg nagyon vicces történetet, ami tulajdonképpen a film története lesz. a film végén aztán, mivel túl elszálltnak tartják a történetét, könnyek között kierőltet magából egy sokkal egyszerűbb, szürkébb, reálisabb és hihetőbb változatot az életéről. ami érdekes, hogy én mindvégig hittem a történetét, és a végén még jól fel voltam háborodva, hogy hazugságra kényszerítik a hitetlenek. de miért olyan hihetetlen, hogy amit éjszaka álmodunk, az valahol a világban épp megtörténik??

ha jól emlékszem Einstein mondta, hogy vagy úgy fogod fel az életet, hogy semmi sem csoda, vagy úgy, hogy minden csoda. hát én már egy ideje tudom magamról, hogy utóbbi kategóriába tartozom, de hogy a saját kategóriámon belül is mennyire súlyos esetnek számítok, arra ez a film döbbentett rá. vagy tessék: 28 bejegyzésemben fordul elő ez a szó: csoda.

igen, örökösen elvonatkoztatok a valóságtól, folyton valami láthatatlan rendet keresek és kivétel nélkül mindig meg is találom, a világot csak úgy szeretem megélni, mintha mindenki mindenkit ismerne, és igen, ha engem kérdezel az élet egy meghitt beszélgetés egy kicsi szobában a meleg kályha mellett. és ez pont így van rendjén. nézz hülyének nyugodtan, de a világ semmilyen kincséért sem adnám sem a csodakeresést, sem a csodáimat, amiket találok. talán velem született tulajdonság, talán saját fejlesztésű védekező mechanizmus, talán játék, talán valami halálosan komoly dolog, talán a helyes válasz egy pszichológus noteszében van, talán kár is elemezgetni, mert a szenvedély puszta megléte áldás és ajándék.

vannak nekem saját dátumaim és helyeim, ahonnan vissza tudok repülni a múltba. vannak épületeim melyek előtt elsétálva a falak elmosolyodnak és megkérdezik, mijáratban. vannak fáim a járdák mentén, melyek emlékeznek fontos pillanatokra az életemből. van egy életem ami a 80-as években ragadt és onnan közvetít, van egy életem az itt-és-mostban, ami csak egy helyben ülni és csodálkozni tud, van egy életem, ami éjjel-nappal az utcákat járja keresve a titkos helyeit, épületeit, fáit, valakit, és igen, vannak páran odakint, akik kicsit sem hasonlítanak rám, de akik mégis tükörképeim, mert köszönőviszonyban vannak a csodákkal, és mert
a tiszta szív hatalmában hisznek.