Reggelente, amikor megébredünk, hirtelen annyi minden fontosnak tűnik. Kapásból fel tudnánk sorolni 20 féle tennivalót: bevásárlás, takarítás, könyvet könyvtárnak visszaszolgáltatni, végre valahára befejezni egy otthoni projektet, bemenni a titkárságra egy darab papírral… De az valahogy sosem kerül fel erre a nagyon fontos dolgos listára, hogy rámosolyogjunk valakire. Hogy megdícsérjünk valakit. Hogy átadjuk a helyünket valakinek a buszon. Hogy elsőbbséget adjunk valakinek a bejáratnál. Hogy bekopogjunk a lakótársunkhoz és megkínáljuk egy kicsi nápolyszelettel. Pedig ezek a dolgok sokkal, de sokkal előrébb valók a nagyon fontos dolgos listán, mint a ficujkákkal szaladgálás ide-oda ebben a hangyányi kicsi térben, amiben mozgunk. Olyan fontos lenne beszélgetni. Megismerni egymás gondolatait, örömeit, félelmeit. Kicsit egymásban merülni el, nem állandóan szabályokat tartani be és normáknak felelni meg. Mindenkiben egy lélek lakozik, és minden lélek éhezik a többi lélekre. Talán, mert egy helyről származnak, ugyanabból a nagy lélekből váltak ki. És bármennyire is másnak tűnünk egymás szemében, ugyanazokat a vágyakat hordozzuk magunkban. Egyetlen érték az életünkben a másik ember, az az X, aki szembe jön az utcán, aki itt ül velem szemben a könyvtárban, aki ott hallgat és nézi a TV-t a másik szobában és csak ritkán jön ki, hogy beszélgessen velem… Szerintem figyeljünk jobban egymás tekintetére, félszavaira, legyünk kíváncsiak rá, hogy mi lehet ezek mögött, és ha lehet, ne engedjük el egymás kezét itt a Földön sem…