az elmúlt napokban (igen, azokban a napokban amikor vagy lusta, vagy fáradt voltam blogot írni) egy óvatlan pillanatban eszembe jutott az a perc, amikor 12-edik legeslegvégén, ballagás után egy nappal, szombaton délután a salamon előtt felültünk a buszra, ami kivitt a gyilkos tóhoz bankettezni. annyi minden kavargott bennem, annyi mindennel volt tele a szívem, hogy azt csak a hozzám hasonlatos túlságosan érzelmi síkon élő emberek tudják elképzelni, na meg költők-írók, esetleg néhány pszichológus (ők viszont nem tudják átérezni) de nem is ez a lényeg, hanem. március 28-adika óta, pontosan amióta itt vagyok, annyi új benyomás ért, új levegő, új macskák az utcán, új ablakok, új falak, új járdaszélek, új repedések, új ajtók és új kilincsek…… hogy amikor a napokban beugrott a 12-edikes énem, aki felült a gyilkostói buszra a salamon előtt, kicsit úgy éreztem, hogy az csak egy bébi volt a mostani énemhez képest. az nem tudott semmit. az még nem élt át semmit. csak azt hitte, hogy élt, pedig dehogy.
és mekkorát tévedtem! mintha mostanra feltaláltam volna valami spanyol viaszosvásznat, és lenézhetném a fiatal katát bármiért is. valahogy úgy képzelem magamat, a lelkemet, de mindenkinek a lelkét, mint a tésztaformát. vagy tortaformát. (ági, javíts ki….!). mindenkinek csak egy ilyen formát adtak. lehet, hogy ez neked épp virág alakú. lehet, hogy nekem rombusz, lehet, hogy neki háromszög, és lehet, hogy a lakótársnak csillag forma. és mindegy, hogy miket teszünk bele (azazhogy nem mindegy, mert minden alapanyag JÓ kell legyen) de bármit is teszünk bele, a végkifejletnek ugyanaz lesz a formája. 12-edik végén kész volt bennem egy hatalmas torta, minden finomsággal feldíszítve, amit a 12, de úgy inkább az utolsó 4 év alatt összegyűjtöttem. amikor pedig felültünk a buszra akkor épp indultunk, hogy elfogyasszuk a tortáinkat, és ez adott egy hatalmas keserű csoki öntetet az én tortámnak.
most ugyanez van. úgy nagyjából mindjárt átsült bennem 
egy torta, ami lehet, hogy kicsit más recept alapján készül. lehet, hogy kicsit több benne a cukor.
meggy és vanília is került bele. talán egy kávéskanál rumeszenc. a keserű csoki pedig már ott olvadozik a tűzhelyen, ide érzem az illatát… és amikor néhány hét múlva utoljára kimegyek a szobámból, leadom a kulcsot, és utoljára felülök a vonatra az egyetem előtt,
fix abban a pillanatban a tortám nyakon lesz öntve forró keserűcsokival. de a formája ugyanaz lesz, mint 12-edik végén amikor felültem a buszra.
vagy mint mindig, amikor sütök.
Szívből szólok 
Vélemény, hozzászólás?