most, hogy jól megszidtak a sok nemírás miatt, és már-már kockáztattam, hogy virgácsot is kapjak erre vonatkozólag a Mikulástól, világossá vált előttem, hogy ez az állapot ilyen formában már tarthatatlan, és arra az elhatározásra jutottam, hogy írok. megírom így éjféltájt decemberben mondjuk a szívem történetét.

elméletileg, és ha a címnek hinni lehet, ezt az egész blogot ő irja, legalábbis nagy igyekezés van, hogy főként ő beszéljen. mondjuk úgy, hogy a tartalmat midnig a cordis adja, a formáért meg a cerebrum a felelős. azt hiszem ez igy elég korrekt csapatmunka, habár itt még megjegyeznék egy annyit, hogy a cordis gyakran magára marad a sok felhalmozott információval, mert a csapattárs éppen lustul – a többhetes kimaradásokért teljességgel a cerebrum okolható.

neked szokott mesélni a szíved? erre nem kell válaszolni, szerintem mindenkinek szokott. és szerintem mindenkinek saját magáról mesél a szíve, de persze kerülő utakon, feltűnésmentesen, mintha ott sem lenne, nem is tudna semmiről, mintha ő aztán igazán teljesen kivül állna mindenen. pedig nem! a szíved, a cordisod, annyira a közepe mindennek, mint-mint-mint mondjuk az almának a magház, és csak megjátssza a butát meg közömböset és hogy olyan szórakozott, közben pedig tőle indul minden, mindig mindent megérez, meglát, és legtöbbször mindent meg is ért, ami épp történik. csak ugyebár kegyetlen egy világ, ami odakint zajlik, és kicsit mindannyiunk szíve esetlen és gyáva, ezért legtöbbször biztonságosabb és kényelmesebb neki úgy tenni, mintha nem látna, nem hallana, nem értene… mintha aludna. szerintem az ilyen alvó szívek aztán egyszercsak, időnap előtt belehalnak a sok alvásba.

na de! amiről mesélni akartam, az az én szívem története. mióta jógázom egyre gyakrabban beszél hozzám, és én is gyakrabban figyelek rá. vagy például egy ideje úgy alszom el, hogy egyik kezemet ráteszem, ez nyugtatja, mint egy gyermeket az anyai kéz. azt hiszem gyengédebben kezdtem érezni a saját szívem iránt… aztán egyszercsak, úgy egy hete, amikor elmerültem teljesen egy kád forró vízben, és csak-csak őt hallgattam, elkezdett magáról mesélni. kicsit úgy minden volt benne akkor, öröm is, szomorúság is, harag is, és szerintem nem tudta hova tenni ezt a sok színt, ezért most hirtelen más hangot ütött meg. mondhatnám úgy is, kicsit felemelte a hangját. végre nem kerülőúton, hanem közvetlenül beszélt magáról. és amit mondott, az úgy kicsit rosszul eső mindenkinek… még nekem is rosszul esett. tudniillik kijelentette a szívem ott a víz alatt, hogy ő semmit nem köszönhet a külvilágnak, embereknek… illetve köszönhet egy dolgot: hogy létezik, a szüleimnek. azontúl pedig ő mindig, mindent magának köszönhet. ő, a cordis, a szerv ott a mellkasom alatt, ami csak dobog-dobog-dobog, ő mindent magának csinált, és hogy én álomvilágban élek, ha azt hiszem, hogy életem bármelyik boldog pillanatát egy bizonyos valakinek KÖSZÖNHETEM, aki akkor mondjuk szépen nézett rám. tévedek, ha azt hiszem, hogy valakinek az ÉRDEME, hogy szép emlékként élnek bennem az egyetemi évek. sőt, senki, az égvilágon SENKI NEM TETT SEMMIT azért, hogy én olyan felhőtlenül boldog legyek június 3-án. az egyetlen, akinek mindez az érdeme, akinek minden boldog pillanatot, szép emléket köszönni lehet, az egyes-egyedül az a dobogó szerv ott belül, a szív.

azt hiszem, az emberek csak úgy jönnek, csomagokban.
a dolgok meg csak úgy megtörténnek.
egyik sem véletlenül, persze, de emberek számára teljesen átláthatatlan rend szerint. csakis egyedül a szívem az, ami ebből a zagyvaságból, amit életnek nevezünk, kiszűri azt, ami nekem jó, és úgy tálalja, hogy azt mondom: jaj de boldog is vagyok most!