többek között az a baj a munkás életemmel, hogy olyan, mintha szemellenző lenne rajtam, mint a lovakon. biztosan velem van baj, és ez másképp is lehetne, sőt, másképp kellene ez legyen. mert sokan úgy tudnak tekinteni akár egy szezonmunkára is, mint valami vagány ugródeszkára, hogy onnan majd jól elrugaszkodnak és valahol máshol, egy sokkal jobb helyen landolnak, és így tovább egész addig, amíg majd megtalálják a helyüket. ezzel szemben előttem mintha leengedték volna a sorompókat (mint minden reggel 7:56-kor munkába menet és 4:58-kor munkából jövet, ugye), mintha minden lezárult volna ami jó volt az életemben és el lennék barikádolva mindattól a jótól is amit még a jövő tartogatott nekem.

ez most hülyén jön ki, tudom, mert nem történt tragédia. megvan minden végtagom és mozgatni is tudom őket, egészséges szerető emberek vesznek körül és a macskám is itt fetreng mellettem az asztalon, ami arra enged következtetni, hogy kurva meleg van a szobámban. ennek ellenére mégis úgy érez a kicsi lelkem, ahogy fennebb illusztráltam.

ma feltettem magamnak a kérdést, hogy ha már így alakult, vajon mi az, amit nekem az élet itt és most akar megtanítani? az iktatóprogram használatán kívül, és az ékszíj meg a villástargonca német megfelelőin kívül még mit kell nekem ezen az első munkahelyen megtanulni, talán azt, hogy semmi sem örökérvényű?