van egy alfalvi postás néni, ma őt fogom bemutatni. igazából kevés tartotta, hogy nem ő róla született az első munkásélet-ihlette bejegyzésem, csak aztán arra gondoltam, hogy az túl nagy törés lenne szépséges blogom eseményeinek vonalán. de ő volt, az a kicsike néni, aki először juttatta eszembe a munkában azt a mondásomat, hogy: “ezt blogolom!”

a postás néniről tudni kell, hogy kicsike (jó, mellettem senki nem nagy, de ez a néni kb pont fele az én méretemnek). biciklivel hordja ki a leveleket, ennek következtében nagyon pirospozsgás az arca, és miután letekert több kilómétert a -15 fokban, még képes felmászni hozzánk a lépcsőkőn, és mosolyogva átadni a leveleket (nyújtózkodva feltenni a pultra), kedvesen aláírást és pecsétet kérni rá. engem az hatott meg leginkább a néniben, hogy biciklivel jár fel a mezőn a recsegő-ropogó hidegben is! olyan szinten meghat egy postás ezen elhivatottsága, hogy pl valahányszor elmegy tőlünk, mindig muszáj ott álljak az ablak mellett és végignézzem, ahogy elrendezi a csomagokat a bicikli táskájában, felül arra a hattttalmas biciklire, és nagy lábnyújtásokkal szépen visszateker a mezőn át a faluba.

csak számomra olyan megindító az, amikor valaki a munkáját alázattal, elhivatottsággal végzi? aki nem háborog, hogy miért van hideg, miért kell olyan messze vinni a levelet, miért nem adnak autót, miért így – miért nem úgy. van valami nagyon nyugtató az ilyen emberekben. szinte már biztonságban érzem magam mellettük – mert hát jöhet földrengés, hóvihar, elzárhatják a gázt oroszországban és elfogyhat a kőolaj és megállhat az internet is, amíg vannak egyszerű emberek, akik az egyszerű munkájukat kedvesen és elégedetten és örömmel és háborgás nélkül elvégzik, addig lesz élet a Földön is, azt hiszem.