Szerintem nem létezik olyan ember, akinek gyermekkorában nem emlegette volna valamelyik idősebb családtag ezt a drasztikus cselekedetet. Ezt hallhattad például amikor könyörögtél, hogy 10-ig az udvaron maradhass, mert a barátodnak is megengedték. Vagy hetedikben, hogy elmehess tinidiszkóba, mert őt oda is elengedték. Mivel én a gyermekkorom 98,9%-át egy Zsolti nevű személlyel éltem le, nálunk ez a mondat mindig úgy hangzott, hogy:

És ha Zsolti kútba szökik, akkor te utána szöksz?

Ilyenkor a lelki szemeim előtt mindig megjelent egy jó mély kút (rendszerint a csomafalvi kút, mert azt közelebbről ismertem) és ahogy Zsolti felmászik rá és csobban egyet, és ahogy én mosolyogva, minden további nélkül elindulok utána. De nincsenek öngyilkos hajlamaim, és 5 – 15 éves koromban sem állt szándékomban egy kút segítségével vetni véget az életemnek. Ezért pár másodpercnyi fantáziálás után természetesen megértettem, hogy a kegyetlen hasonlat célja csak annyi volt, hogy tudatosuljon a kicsi agyamban, nem kell mindenben Zsoltit követni, mert nekem nem feltétlenül jó, amit ő csinál.

Aztán elmúltak a szép gyermekévek, megnőttünk és érezzük, hogy mi a jó és mi a nem jó nekünk, tudunk már gondolkodni és dönteni a sorsunkról. A hasonlat viszont nem múlt el azóta sem, csak átíródott. Zsolti helyét mindegyre átveszi valaki, aki okosabb, ügyesebb, szófogadóbb, mint mi. Általában olyan valakivel kezdődik, akinek bezzeg jó jegyei vannak románból vagy matekből, vagy épp készül az olimpiászra. Majd később jön valaki, aki bezzeg rendet tud tartani a szobájában, bezzeg be tudja osztani az idejét, cserkészkedik, vakációban megtanult horgolni, esetleg dolgozik a gyilkostónál. Végül pedig lesz még olyan is, aki egyetemre megy, akinek már bezzeg van munkahelye, jó rég óta udvarolnak neki és most nemrég el is jegyezték. Bezzeg.

A hasonlat második része is átíródott, és igencsak megmutatkozik rajta a felnőttek fantáziátlansága. Amíg régebb egy mély, sötét kút jelent meg a fejünkben, az oldalán sok mohával, addig ma már csak egy „normális” és egy „nem normális” utat látunk magunk előtt. És ha csak egy kicsit is letérsz a normális útról a nem normális útra, azt kockáztatod, hogy ferde szemmel néznek majd rád, például azért, mert te rendetlenségben érzed jól magad, fontos dolgokat hagysz utolsó percre, neked ne udvaroljon senki mert attól megkötve érzed magad, nem szeretnél férjhez menni, felmondtál a munkahelyeden, utcazenélni szeretnél, de főleg pingvineket etetni önkéntesként egy állatkertben.

10 éves korodban még nagyon kifejező hasonlatokkal éltek, hogy megértessék veled, nem feltétlenül a te utad az, amit a veled egykorúak járnak. 25 évesen már kimondottan javasolják, és mindenki, minden irányból olyan szívesen terelget fel a „normális” (k)útra. Aztán örömmel nézik végig, ahogy nagy ímmel-ámmal felmászol a szélére, méregeted, hogy milyen mély, vajon hideg-e a víz, keresed a jó szöget az ugráshoz, de közben vissza-vissza pillantassz, remélve, hogy hátha valaki megpróbál lebeszélni. Valaki, aki csak úgy odajön, és azt mondja, szállj le, ebben már vannak elegen, ez nem a te (k)utad.