Szólok elõre, hogy ebben a bejegyzésben metaforákat fogok használni, mert most olyan hangulatban vagyok, hogy el tudnék fogyasztani egy jó nagy adag metaforát. De figyeled-e, hogy ez pont úgy hangzott, mintha egy shaormához lenne kedvem valamelyik nagynevû pláza valamelyik szupergyors éttermében, aminek egy egész felsõ emeletet szenteltek…? Hiszed vagy sem, ez most teljesen akaratlanul hangzott így, vagy ha úgy tetszik, nem én, hanem a zseniális, kreatív, mindentudó tudatalattim akarta, hogy így fogalmazzak, amiért neki most külön dicséret jár. Habár, ha jól meggondolom, újabban alig akad olyan írásom, amiben nem fogyasztanék el legalább két nagy metaforát, cu maionezã cu toate, úgyhogy nem is értem, mi értelme volt ezt most külön kihangsúlyozni.

Nyílván veled is megtörtént már, hogy bementél egy édességes boltba, és majdnem, vagy akár teljesen földhöz vágtad magad a gyönyörtõl. Engem elsõként mindig az illat vág földhöz egy igényesen kialakított boltban. Csokiboltban például a mandula, kókusz, kakaó illata. De fontos még a levegõ hõmérséklete is, amit különbözõ berendezések tartanak stabilan egy bizonyos szinten, hogy kellemes élménye legyen a vásárló bõrének. Ez a stabil hõmérséklet és a bele vegyülõ illatok valahogy mindig elhitetik az érzékeimmel, hogy odakint megállt az idõ. Mintha abban a másodpercben, ahogy én beléptem az édességes boltba, megállt volna minden repülõ az égen, lehorgonyzott minden hajó, nem jár a Korona, elnémultak a harangok, megszüntek füstölni a gyárak, hallgatnak a parlamentben, nem ficánkolnak halak a Föld vizeiben, a bogarak, hangyák megálltak ott ahol épp voltak, hátukon a darab morzsával, és úgy egyáltalán mindenki szoborrá változott volna, csak ÉN létezem az édességes bolt vörös szõnyegén és aranyozott falai között, semmi más nem történik éppen a világban.

A fényesre vikszolt üvegek úgy verik vissza a sárga fényt, hogy az eleinte kicsit sérti a szemem, de szerencsére a pupilláim is hamar akklimatizálódnak, és már csak azt látják, ami az üveg alatt van. A csokiban úszó banánhajót, a szökõkutat amiben csoki szökik, mindenféle golyócskákat olyan gusztára göngyölgetve és kókuszba, dióba mártva, vagy olyan is van, amit ezüsttel vontak be, hogy tisztára olyan legyen, mint egy vasgolyó. A mézeskalácsok, marcipános szívecskék és citromos holdacskák, a csokirúdak minden mennyiségben, és a teljes kínálat olyan pontosan megtervezve és elrendezve, mint egy könyvtár.

De most mégsem arról a hipnózisszerû állapotról szeretnék írni, ahogy az édességes boltban létezünk, ahogy abban az idõtlen térben egyik pulttól a másikig lebegünk. Sokkal inkább érdekel engem az a másodperc, amikor kilépünk ebbõl az állapotból, amikor záróra van és véget ér az eufória. Az édességes boltok egyik fontos tulajdonsága, hogy elõbb vagy utóbb bezárnak, a barátságos néni vagy bácsi a barátságos kötényében egyszer csak leengedi a redõnyt, aminek fülsüketítõ hangjára hirtelen minden újraéled a világban. Elindulnak a repülõk, felhúzzák a horgonyt a tengerészek, füttyent a Korona, füstölni kezdenek a gyárak, szavaznak egyet a parlamentben, leesik egy alma a fáról, ugrik egy delfin az óceánban, a bogarak és hangyák folytatják útjukat a morzsával, és úgy egyáltalán az állatvilág minden egyes faja és alfaja folytatja a megszokott életét ugyanott, ahol egy picit abbahagyta. És miközben az egész világ újraéled, én ott állok egyedül egy összefirkált, plakátmaradványos redõny elõtt, egy kommunista tákolmány pisiszagú folyosóján, és könnyen kirekesztettnek érezhetném magam. Lehorgaszthatnám a fejem és kicsit jobban meggörbülhetnék a huzatos és büdös valóság súlya alatt, mert itt már nem tartják stabilan egy bizonyos szinten a levegõ hõmérsékletét, és a mandulaillat is oly távoli már. Vagy feltehetnék magamnak olyan kérdéseket, hogy a csokibolt miért nincs nyitva örökké, vagy miért nem vihetek haza mindent, vagy leülhetnék a koldus mellé és együtt búsulhatnék vele azon, hogy milyen igazságtalan az élet.

Azt mondják a témában jártasak, hogy jó, ha van melletted egy barát, amikor a kábítószer hatása kimegy belõled. Én is lehetnék egy a társadalom sokmillió fogyasztója közül, aki ilyenkor sajnálni kezdi magát és a mocsokban ülve megvárja a reggelt, hogy újra nyisson az édességes, ha csak a természetes, velem született, csodálatos adottságomból kifolyólag nem tudnám, hogyan kell kivédeni ezeket a rohamokat. Ha nem tudnám, hogy ahhoz, hogy gazdagon jöjjek ki a csokiboltból, csak annyi kell, hogy már eleve gazdagon menjek be.