Azt már egy előző bejegyzésben leszögeztük, hogy az ember akkor lehet boldog, ha azt csinálja, amit szeret. Vagy ha mégsem, akkor most jól leszögezzük. Én egy ideje célul tűztem ki, hogy boldog leszek, ezért sokat töprengek azon, hogy pontosan melyek azok a tevékenységek, amiket szeretek. Ez nálam sajnos nehezebben megy, mint azoknál, akik mondjuk tudják, hogy szeretnek biciklizni és kész. Jó nekik. Én is szeretek biciklizni, de nem olyan nagyon. És ha rákérdezek, hogy miért nem olyan nagyon, azt válaszolom, hogy azért, mert félek, hogy elütnek. És ha rákérdezek, hogy de mi az oka annak, hogy néha mégis megkockáztatnám, hogy elüssenek, akkor azt válaszolom, hogy azért, hogy izmos lábaim legyenek. Ebből máris arra következtetek, hogy nem a biciklizés élménye vonz, hanem az izmos test élménye, és inkább valami olyan módszerhez folyamodok, amivel nem áll fenn a veszély, hogy közben elütnek.

A biciklizéssel ellentétben viszont már 10 éves korom óta tudom, hogy szeretem a régiségeket, és kész. Szeretem a hűvös, dohos, régi illatot a múzeumokban. Gyengéd érzések fűznek például régi épületek, főleg régi templomok hűvös falaihoz. Egyik kedvenc tevékenységem ujjal követni az ecset nyomait ezeken a falakon. Gyermekfejjel azt hittem, hogy beteges tevékenységem mögött csupán az van, hogy szeretem a törcit. Ez nem hibás feltevés rólam, de nem is túl pontos. Hogy még pontosabb legyen az önmeghatározásom, és személyiségem csodálatos fejlődése nehogy elakadjon egy kezdeti pontnál, tovább kutattam, és úgy 18-20 évesen azt feltételeztem magamról, hogy érdekel a művészettörténet. Mint idővel kiderült, ezzel még mindig távol voltam a valóságtól.  Akkor hát csakis a vallással lehet összefüggésben, nem? És eljött az időszak, amikor azt hittem, érdekel a vallástörténet. Ez pont akkor volt, amikor gyakran vettem le a Nagy Vallástörténet című könyvünket a polcról. Ekkor pontosan annyi történt, hogy csak levettem és jól megnéztem a képeket. Ennyi. De akkor mégis miért várom mindig, hogy egyedül maradjak egy templomban, és kedvemre tapogathassam és minden milliméterét megvizsgálhassam közelről annak a festménynek a falon? Miért támasztottam neki már a homlokomat is számtalanszor? Kicsit sem érdekel a középkori festészet. Az építészet még annyira sem. És egyáltalán nem fontos, hogy miben hisznek, vagy milyen nyelven beszélnek azok, akik oda járnak. Ezeknél százszor érdekesebb nekem az a régi-régi EMBER, aki ott akkor az ecsetet fogta. Aki ott a kezét elhúzta.

Ilyenkor mindig elképzelem, hogy évszázadokkal ezelőtt ott valakire rásütött a nap munka közben. Hogy pont ott, ahol most állok, valakinek valamikor épp megfeszültek az izmai, koncentrált, önkifejezett, tökéletességre törekedett, vagy épp parancsot teljesített. Esetleg épp ordított rá valaki hátulról, hogy ne úgy csinálja. Esetleg dúdolt magában valamit és arra gondolt, vajon mi lesz ma a vacsora. Vagy talán azon töprengett, vajon mire jó ez az egész. Lehet, hogy félvállról vette. Hogy úgysem nézi majd senki a festményt a falon, és amúgy is, meddig áll még ez a templom egyáltalán … De lehet, hogy épp ellenkezőleg: lehet, hogy hitt a művében. Talán ugyanúgy, mint én őt, ő is elképzelt engem, hogy majd ott állok valamikor a 21.-edik században, az ő ecsetvonásait figyelem nagyon közelről, és csodálkozok.

Saját beteges hobbim további elemzésére nem itt fog sor kerülni. Ezt csak azért teregettem ki, hogy rámutassak, milyen érdekes, ha az ember veszi a fáradtságot és felteszi magának a kérdést, hogy MIÉRT csinálom ezt. Ha olyan kíváncsisággal ismerkedik önmagával,  mint marketinges a vevőjével. Ha például azon kapod magad, hogy elindultál parfümöt vásárolni, akkor előbb kérdezd meg, kinek és miért akarsz tetszeni elsősorban? Én jól megkérdeztem magamtól, hogy miért simogatom a falat, így nem lettem művészettörténész.  Hanem inkább marketinges.