Nem örvendek, hogy legutóbbi írásaim olyan megmondósra sikerültek, hogy mindig olyan idegesítően kitisztulnak a végén, mintha azt képzelném magamról, hogy bármit is taníthatok az olvasóimnak. De ez még nem minden, mert számomra is ismeretlen okból kifolyólag elkezdtem nagybetűket használni, sőt, ami még ennél is jobban aggaszt, hogy megvastagítok mondatokat, mint egy transindexes cikkben. Egyszóval rettegek, hogy elveszítettem a mesélő hangomat, azt a képességet, amivel egy napomról, vagy életem egy teljesen jelentéktelen eseményéről enyhén informatív, enyhén szórakoztató, de összességében semmitmondó, kesze-kusza bejegyzést írok. Ezért úgy döntöttem, hogy ma csak mesélek, nem lesz benne okoskodás, nem emelek ki mondatokat, és egyáltalán nem lesz tanulság a végén.

A tegnapi napomnak egy óráját mesélem el hát. A tegnapi napom az egyik legjobb volt ebben az évben. Minden évben, amikor elmúlik a nyár, elmennek a gólyák, kopaszodnak a fák és kezdődik az iskola, én minden idegszálammal azon vagyok, hogy utáljam az őszt. Régebben, amikor még tudatlan voltam, és azt hittem, hogy az érzéseimért mindig valaki/valami más a felelős, azt gondoltam, hogy egyszerűen csak rossz hozzám az élet. Ma már tudom, hogy én akarom ezt az érzést. Szeretek ilyenkor jól meggörbülni a melankolikus gondolatok súlya alatt, úgy istenigazából átélni az elmúlást, irigyelni a gólyákat, hogy elmennek, nagyon sajnálni magamat, hogy én viszont maradok, és kicsit duzzogva hátat fordítani a világnak, mintha ő tehetne erről. Szoktam elméleteket gyártani, és biztosan benned is feltevődik most a kérdés, hogy mi ez a sok hülyeség már megint. Az értem aggódó lelkek megnyugtatására elmondom, hogy nem vagyok depressziós, épp ellenkezőleg. Fitt vagyok, megfontoltan táplálkozom, nagyon jó az emésztésem, szépnek látom magam a tükörben és napjában többször érzem, hogy jókor vagyok jó helyen. Ha szomorú vagyok, akkor csupán az van, hogy nagyon mélyen együtt érzek a természettel, ami szerintem teljesen normális azok után, hogy valamikor egy ősember ősasszonya voltam és napjaim 99%-át a természetben töltöttem (a hálószobánk a barlang végén jobbra most nem számít természetnek).

Na de térjünk vissza a tegnapi napra, annak is egy bizonyos órájára úgy 15.38 és 16.36 között. Ebben az intervallumban történt ugyanis, hogy túl korán odaértem valahova, és azt mondták, jöjjek vissza később. Ebből egy teljesen spontán 1 órás séta keletkezett a napom kellős közepén, amit nyugodt, ugyanakkor az újra mindig nyitott természetemből kifolyólag szívesen fogadtam. Nyakamba vettem hát az országutat, és gyermeki örömmel a szívemben olyan dombokra másztam fel, ahová eddig csak lopva tekintgettem. Boldogan rágcsáltam az út mentén talált almát, színes lapikat gyűjtöttem, gyerekekkel kacarásztam, csodáltam a tájat és élveztem a nyugalmat magamban és magam körül, miközben egyre magasabbra értem. Majd a domb legtetején leültem a fűbe, és már nem tudom mennyi időt töltöttem ott, csak azt, hogy egy karnyújtásnyira tűntek az Alpok, azokat bámultam nagyon sokáig. Közben mindegyre a nap felé fordítottam az arcom, majd vissza az Alpokra, és vissza a napra. És miközben így szórakoztam, egyetlen egy szál pipacsra lettem figyelmes, ami a rikító piros színével élesen kitűnt a környezetéből. Ettől a pillanattól kezdve egészen addig, amíg lejöttem a dombról, ez a pipacs lett a kedvenc felfedezése rövid sétámnak.

Ez volt hát egy óra a tegnapi napomból, amiről, gondoltam, így kutyafuttában beszámolnék.

Puszi !