Előző bejegyzésemben meggyőződtünk róla, hogy tudok még mesélősen írni, ezért ma kicsit nyugodtabban fogom eldobni a sulykot, és evezek filozofikusabb vizekre. Nem mintha nem történnének izgalmas dolgok az életemben, amiről nap mint nap beszámolhatnék, vagy nem mintha a semmiről nem tudnék nagyon olvasmányos, humoros, az olvasót egyszeriben magával ragadó bejegyzést írni. Csakhogy az érdeklődésem már rég, hogy túlmutat a fecsegő felszínen, és a szemmel látható dolgoktól nem A kis herceg vette el a kedvem, hanem az a saját, zseniális felfedezésem, hogy a „semmiben” mindig meglátom a szemnek láthatatlant.

Itt a „semmi” szót persze csak idézőjelben használom. A legtöbb embernek akkor van „semmi”, amikor „nem történik semmi”. Én nagyjából akkor kezdtem tudatosan megkülönböztetni magam másoktól, amikor rájöttem, hogy velük ellentétben nekem mindig történik valami. Lehull egy levél a fáról, elfut egy macska, leengedik a redőnyt, valahonnan száll egy illat. Vagy ha mindez mégsem történik, akkor is találok valamit, ahol valamikor történt valami. Egy régi ház oldalsó homlokzatának díszítő elemeit például, amit 127 éve valaki a legfinomabb mozdulataival szépítgetett. Egy kicsi falu fölé magasodó szőlőst, amit 98 éve ültettek és azóta minden évben tavasztól őszig szorgos kezek ápolják. De a kedvenc “semmim” az mégiscsak egy nagy kietlen tájon áthaladó sínpár. A senki földjén, ahol csak a szél süvít, elszáradt kóró lengedez és ahonnan a bogarak is mély csalódottsággal költöztek el – a pusztaságon áthúzódó sínpár szerintem a legjobb bizonyíték arra, hogy a „semmiben” valamikor történt valami. Sőt, ha mondjuk 13.27-kor érkezel, láthatod, hogy még most is történik valami, és ha szerencsés vagy és jókedve van a mozdonyvezetőnek, még azt is megfigyelheted, hogy a kietlen táj végtelen csendje hogyan nyeli magába azt az ominózus vonatfüttyöt. Ez a „semmi” egy igazi remekmű, amit úgy lehetne csodálni, elemezni, vagy egyszerűen csak bámulni órákon keresztül, mint például Munch százmillió eurós Sikolyát egy art gallery fehér falán. De ez nem csak azért érdekesebb, mint a Sikoly, mert az alkotás élőben történik, a szemed előtt, óráról órára, hanem azért is, mert a lengedező kóró között, a nagy “semmi” közepén üldögélve magadat is a mű szereplőjének érezheted.

Persze akinek az érzékei az izgalmas történésekre vannak kiéleződve, tömény akcióval, váratlan fordulatokkal, sok-sok helyzet- és jellemkomikummal tarkítva, amit mesélősen lehet és kell előadni, annak bizonyára kivétel nélkül mindig olyan érzése van, hogy a blogomról csak a “semmi” néz szembe, de megkockáztatnám, hogy a saját életében is túl gyakran botlik bele a semmibe.