Képzelj el egy tipikus közép-európai utcát és sétálj végig rajta. Mit látsz belőle? Látod-e, hogy az aknafedőt Kolozsváron gyártották? Látod-e, hogy kinek az emlékét őrzi bal oldalt a harmadik házon levő tábla? Kicsit magasra tették ugyan, hogy ne keltsen feltűnést, esetleg le is vakolták egy másik rendszerben. Vagy látod-e, hogy a tetőtéri lakásnak földig érő üvegablaka van, és bent milyen szép a csillár? Feltűnnek-e a különböző illatok, ahogy sorra haladsz el egy kínai étterem, egy kocsma, egy miccses bódé előtt? Esetleg megállsz-e egy pillanatra az evangélikus templom bejáratánál, hogy elolvasd a heti igét a hirdetőtáblán? De vannak ott még más élőlények is rajtad kívül. Miért látni annyi féllábú galambot például?
A hajléktalanoknak mindig feltűnően szép kutyájuk van, de lehet, csak nagy a kontraszt a gazdival, azért tűnik szépnek. Esetleg nézel-e akár futólag is egy szempárba? Próbálsz-e leolvasni valamit róla?

Vagy inkább visszabújsz az okostelefonodba?

Újabban nagyon foglalkoztat, hogy mennyit látunk az életből? De buta vagyok, rosszul fogalmaztam. Végigsétálni egy tipikus közép-európai utcán nem egyenlő az élettel. Tehát: Újabban nagyon foglalkoztat, hogy mennyit látunk a környezetünkből? Figyelünk-e a részletekre, vagy csak végiglovagolunk az utcákon, tereken úgy, hogy közben az okostelefonunk mondja meg, hol vagyunk, esetleg diktálja a tempót és irányt. Persze az utcarészletek kicsit sem fontosak a boldogsághoz. Nyilván le lehet élni egy életet boldogan úgy is, hogy nem tudod, melyik házban szállt meg Petőfi Kolozsváron. Ezek a részletek csak arra jók, hogy lelassítsanak kicsit. Megakad rajta a szemed és az életed hirtelen mintha enyhe chill-out beütést kapna.  Normalizálódik a szívritmusod. Lelki szemeid előtt meglátod magad egy térképen. De buta vagyok, rosszul fogalmaztam. Lelki szemeid előtt meglátod magad két térképen: egy Kolozsvár térképen, és egy nagyobb térképen, amit nem emberek rajzolnak, és nem lehet letölteni okostelefonra.