Jöttem és hoztam egy döntést, hogy újraélesztem a blogot ezzel a minimalista külsővel. Hogy tetszik? Nem biztos, hogy ez marad, sőt, még az sem biztos, hogy tényleg végigírom ezt a bejegyzést. Még barátkozom a gondolattal, hogy ismét közöljem a nagyvilággal mindazt az őrültséget, ami megfordul a fejemben. Kicsit eltávolodtam tőletek, bárkik is legyetek. Az időszak, ami innen kimaradt, az viszont nem veszett el: füzetekben örökítettem meg, egy A4-es, két A5-ös és egy mégkisebb, direkt naplóméretű füzetben. Utóbbit nem magamnak írtam.

Nagyon vonz az írás, de ugyanakkor néha nehezemre is esik. Talán akkor a leginkább, amikor nincs köze a titokzatossághoz. Amikor úgy érzem, nem lesz örömforrás, vagy amikor úgy, hogy nem határokat feszeget. Van valami szent a leírt szóban. Talán minden művészet, köztük a szó művészete is egy brainstorming arra, hogy “ki vagyok én”, és amikor a művésznek sikerül összeraknia magát, abbahagyja. Én egyre inkább úgy érzem, a szavaimmal hidakat próbálok építeni. Istennek, hogy átjöhessen hozzám. Magamnak, hogy átmehessek az igazi énemhez. Esetleg valaki máshoz, aki bennem kelt életre. Szeretek arra gondolni, hogy minden leírt szavam valahol a képzelet és valóság határvonalán lebeg, ennek a szónak az első két betűje még a valóságban van, de az utolsó kettő már a képzelet végtelenjében. Igazán érdekes dolog az, hogy a valóság hogyan csap át képzeletbe a papíron, de engem méginkább érdekel, hogy amit papírra vetek, mint a képzeletem szüleményét, az hogyan csap át valóságba reggel, amikor kilépek az ajtón? Úgy képzelem, hogy van egy titkos járat a füzetem és a valóság között, ahol a szavak éjszaka kivándorolnak és egytől-egyig valóra válnak. Elfoglalják helyüket a világban. Az utcák megtelnek igékkel, a dombok jelzőkkel, a magnóliafákon szintesztéziák nyílnak és az egész várost fűzérként fonja át csapongó fantáziám egy-egy metaforája, magába szőve ismeretlen sorsok mindegyre feltűnő, ismerős arcait.  Talán aki ír, az kicsit Isten segédforgatókönyvírója lesz. Ki tudja megmondani, honnan törnek fel a szavaink? Miféle mély kút az, ahová csak papírral és tollal lehet alámerülni? Mi van, ha mindaz, amit írunk, igazából tőle származik? Ő diktál, az író kéz csak lejegyzi. Ha így lenne, akkor minden leírt szavunk valóra válhatna. Azt tudjuk, hogy a képzelet a valóságból táplálkozik. Miért ne működhetne ez fordítva is? A valóság táplálkozzon képzeletből. Élet és alkotás legyenek szinonímák. Hol van az a hely, ahol ez a két dolog egy és ugyanazt jelenti? Oda akarok menni! Úgy akarok élni, hogy ne tudjak különbséget tenni az életem és az alkotásom között. És ami ehhez elengedhetetlen, az egy másik határvonal: titok és nyilvánosság között. Szeretek ezen a határvonalon billegni. Fél lábbal mindenről hallgatni, ami fontos, fél lábbal teljes mélységében feltárni a lelkemet a világnak. Innen oda, onnan ide ugrálni és sehol sem időzni túl sokat. Hogy lehet titokban megnyílni és nyíltan titokzatos lenni? Ezek talán sosem lesznek szinonímák. Vagy talán az írásommal az ellenkezőjét fogom bebizonyítani? Nem tudom még. De azért van valami szent az írásban, mert ha elég kitartóan csinálod, mindenre választ kapsz.