Ajándékot általában venni vagy készíteni szoktunk, arra már ritkábban gondol az ember, hogy ő maga legyen ajándék. Hogy egyáltalán ő is lehetne.

Szerintem lehetne. Nem mindenki számára és most nem családon belüli kapcsolatokra gondolok. Jó esetben a szülők úgy érzik, hogy a gyermekük egy ajándék. Jó esetben a gyermek is úgy érzi, hogy a szülei ajándékok és valahol mélyen tudja, hogy a testvére is, bár a testvér-ajándéknak csak az évek múlásával kezdjük egyre jobban és jobban érezni az értékét. De most egy kicsit felejtsük el ezeket a kapcsolatokat, sőt, még azt a napot is, amikor megpillantottuk XY-t és éreztük, hogy ő egy ajándék a sorstól és mostantól a az életünk összefonódik… Most nem ezekről az ajándékfajtákról beszélek.

Arra gondolok inkább, hogy mondjuk egy idegen embert kiszemelek kis világunkban, kolozsvári háttérrel rendelkezőként mondjuk a 25-ösön, és eldöntöm, hogy ennek én ajándék leszek. Leghamarabb azzal leszek ajándék, hogy egyáltalán észreveszem, hogy létezik. Tudatosul bennem, hogy itt ül 2 székkel arrébb, és érzem, hogy ez jó, ennek így kell lenni. Aztán azzal, hogy például reggel köszönök neki. Előzékenyeken átadom a helyem. Aztán a hetek, hónapok múlnak és ha még mindig ugyanabban az időben ugyanazon a 25-ösön utazunk és én még mindig ajándék akarok lenni, akkor megkérdezem, hogy honnan jön és hová megy. Esetleg eszembejut, hogy van egy cukorka a táskámban és vajon mi lenne, ha odaadnám neki, mert úgy odaadnám neki. Olyan boldog lennék tőle, ha odaadhatnám neki. És úgy egyáltalán, olyan jó adni.

Hogy ő mit gondol ezek után? Azt csak ő tudja, az ő dolga, és különben is annyi mindentől függ, de főleg attól, hogy neki milyenek az ajándékozási szokásai. Nem számít. Csak az számít, hogy nekem milyenek. Nincs célod az életben? Legyél ajándék valakinek.