Szomorú pillanataim mindig ugyanarra a gondolkodáshibára vezethetők vissza: hogy a helyzet, amiben épp vagyok, a most, most már biztos örökre így marad. A fejfájáson már semmi nem segít, a szürkeség végleg itt marad, a főnök valamilyen titokzatos módon lekapcsolta az időt, mielőtt ide ült mellém idegesen szuszogni, és ezt a gerelyt, ami csak úgy mellékesen a hátamba szaladt, már mindig magammal cipelem. 

Nos, bármennyire is nyomaszt egy érzés, ha felismered a hibát, ami a gondolkodásodba csúszott, máris tettél egy lépést a gyógyulás felé. A gyógyító gondolat: minden, minden élethelyzet csak egy állomás. Szomorú pillanataimban nem a szomorúságom oka a nagyobb baj, hanem az, hogy azt hiszem, ez már végleg így marad.

De nem maradtam 12 éves, nem fázok már egy kolozsvári lakás konyhájában reggelente, és nem hordozok a testemben innen-onnan belémhajított kisbaltákat, pedig mindegyik helyzetet nagyon utáltam és mindegyik szomorúvá tett. Akkor még csak simán szomorú voltam, azzal a nyomasztó, ámde megfogalmazatlan teherrel a vállamon, hogy ez már bizony így marad… Ma már, noha szomorú és vidám pillanataim most is bőven vannak, szívem legnagyobb örömével tudatosítom minden nap, hogy a most csak egy állomás, ahol alkalmam van körülnézni, tapasztalni, tanulni. Ennyi.

A kép a gyergyói állomást ábrázolja egy tavaly júliusi naplementével. Arról pedig, hogy az élet maga is csak egy nagyobb állomás, majd egy következő írásban és persze képpel…;)