Elfogyott néhány hold, amióta utoljára írtam. Mindig fogyó holdkor jönnek elő az érzékeny témák. Vagy amikor esténként jövök haza a busszal és arra gondolok, hogy sötétben-ködben jöttem reggel is, és sötétben-ködben megyek hazafele is, de ezzel a bevezetővel inkább a decemberi gondolataimból adtam ízelítőt. Hol van az már!

Most azért már sokkal jobb. Főleg, amikor reggelente az egyik kanyarban szembe süt két másodpercre a nap. Olyankor arra gondolok, lám, ugyanez a nap süt most be otthon a nagyszobába, a macska épp a reggeli napfény-adagját szívja fekete szőrébe a pálmafa alatt, ami mellesleg lassan kinőtte a házat, tehát Mici most fordul a másik oldalára és zuhan vissza mély macska-álomba, amiről sosem fogjuk megtudni, hogy egerek szerepelnek-e benne, vagy emberek, miközben valahol nagyon messze tőle, az én testemmel egy busz kanyarog, és a testemmel együtt olyan gondolatok, hogy miért mindig ugyanarra a helyre ülök, hová megy ilyenkor egy 70 év körüli néni kisminkelve, bottal a kezében, hogy képes a sofőr egész nap ugyanazt az útvonalat járni, ki ez a férfi a hátamnál, aki minden reggel öltönyben jön és olyan jó illata van, és akkor leszállok.

Leszállok és hajamba kap a januári hideg, mínusz 9 fokos szél. Bebújik a kabátom alá, én meg arra gondolok, hogy ez is pont most, a Földnek pont ezen a kicsi részén kell futkorásszon, ezen a 20-30 négyzetkilóméteren, ahol én halkan, minnél kisebb feltűnést keltve próbálom élni az életemet,  és biztos semmi más oka nincs rá, hogy ma itt járjon, mint az, hogy éppen nekem bebújjon a kabátom alá, a bőröm alá, és még a hajamat is másképp borzolja, mint ahogy azt én a tükör előtt borzoltam.

Ekkor jut eszembe édesanyám és az út hátralevő részén végig rá gondolok. Miközben mélyebbre csúsztatom a kezemet a zsebemben és bennebb húzom a nyakamat a kabátba, elhaladok az utcaseprők mellett és át parkon, a múzeum előtt, a reggeli futókat figyelve, hogy sarkukra érkeznek vagy lábujjra, egy sirálycsapat mellett, a pirosnál, ahol kicsit távolabb állok a járdaszegélytől, és a zöldön, ami pofátlanul keveset tart, végig édesanyám jár a fejemben, és az, hogy ha most csak 10 másodpercre az ő szemével láthatnám magam, még a januári szél is jól állna a hajamban.